Néha megesik, hogy már elkezdenénk imádni egy izgalmas thrillert, viszont a feszültséget annyira elrontja egy rosszul átgondolt kulcsmomentum, hogy rögtön el is megy a kedvünk tőle. Összegyűjtöttük a legfájdalmasabb példákat.
1. Jelek (2002)
Igen, egy efféle listát össze lehetne rakni csak és kizárólag M. Night Shyamalan-filmekből, ám a változatosság kedvéért most csak a rendező legfájdalmasabb ballépését említjük meg, amivel egy remek filmet ront el. A Jelek egy hatásos, átélhető földönkívülis thriller kiváló alakításokkal Mel Gibson és Joaqin Phoenix részéről, valamint organikusan jövő, okos humorral. Az sem utolsó szempont, hogy az akkor még a Hatodik érzék és A sebezhetetlen után unironikusan jónak tartott rendező egy egész generációt sokkolt a film egyik legendás ijesztegetésével, bebizonyítva, hogy nem fogyott ki belőle a szufla első két sikere után.
A Jelek végkifejlete azonban már teljesen más tészta. A csavar, mely szerint a földönkívülieket le lehet győzni csapvízzel, teljesen értelmetlen, aláás mindent, amit addig láttunk, és gondoskodik arról, hogy rossz szájízzel álljunk fel a film elől. Csak gratulálni tudunk a vízallergiás UFO-knak, akik egy vízzel teli bolygóra költöznének be, illetve a mesterelmének, aki kitalálta ezt a nagyszerű ötletet.
2. Isten haragja (2001)
A 2001-es film címe pont az, amit megérdemelnek a készítők a remek alapötlet, valamint a két főszereplő kitűnő játékának elpazarlásáért. Az Isten haragja egy kevéssé ismert thriller Bill Paxtonnel (aki rendezőként is majdnem bizonyított) és Matthew McConaughey-vel: utóbbi itt jóval a tízes évek McConaissance-e előtt bebizonyítja, hogy nemcsak romantikus vígjátékokat, hanem komolyabb thrillereket is el tud vinni a vállán.
A sztoriban McConaughey egy fiatalt játszik, aki egy FBI-ügynöknek meséli el sorozatgyilkos testvére és apja (Paxton) történetét, akik vízióktól megszállva öltek, mert azt hitték, Isten parancsolta nekik az emberbőrbe bújt démonok kiiktatását. A thriller első felében okos feszültségépítéssel mesél a vallási fanatizmusról, a végén azonban több csavarral is elrontja, amit addig felépített. Kapunk egy lusta deus ex machinát, amely egyik pillanatról a másikra megoldja a főhős problémáit, de ami még rosszabb:
az is kiderül, hogy TÉNYLEG Isten parancsolta meg Paxton és fia karakterének, hogy VALÓDI emberbőrbe bújt démonokat gyilkoljanak.
Az Isten haragja így egy olcsó, természetfeletti gyilkoldává válik, ahelyett, hogy hatásos, ügyesen építkező thriller maradna a vallási traumáról és a diszfunkcionális családokról. McConaughey mindent megtesz, de ő sem tudja megmenteni a nézőt a csalódástól.
3. Azonosság (2003)
Az „álom volt az egész”, az „ez, vagy az a szereplő igazából csak egy hallucináció”, illetve a „főhős volt a gyilkos” című, önmagában is rettenetes csavarok magas fordulatszámú egyvelegével rohasztja az agyat ez a John Cusack főszereplésével készült thriller. A titokzatos, motelben játszódó slasher nagyjából félúton húzza ki a néző lába alól a szőnyeget: kiderül, hogy (kérem a kedves olvasót, ne csapjon túl erősen a homlokára) minden egyes szereplő valójában ugyanazon karakter meghasadt elméjének egy részletét testesíti meg, a film pedig az ő elméjében játszódik.
A végén a film ezt még megfejeli a műfaj klasszikus csavarjával is, amikor kiderül, hogy mégsem az volt a gyilkos, akit a főhősök elkaptak/lebuktattak/kiiktattak. Ekkorra azonban már elég nehéz törődni azzal, hogy mi is folyik a filmben, ami inkább zavaró, mint felkavaró, és inkább okoskodó, mint okos.
4. Magasfeszültség (2003)
Fájó szívvel tesszük fel erre a listára a New French Extremity egy korai darabját, ám Alexandre Aja filmje az extrém erőszak, a tabudöntögető témák és az általánosságban is kellemes hajmeresztés ellenére középszerbe fullad a filmtörténet egyik legfárasztóbb csavarja miatt. Igen, lemondó sóhajjal kell konstatálnunk, hogy bizony a főhős csaj volt igazából a sorozatgyilkos, tehát a cselekmény során abszolúte semmi veszély nem veselkedett rá.
A természetellenesnek ható, hiteltelen csavart a film pár visszaemlékezős jelenettel próbálja igazolni, amelyek a válaszadás helyett csak még több zavaró kérdést vetnek. Kár érte: az értelmetlen vérengzést még lehetett élvezni, de az efféle karakterrombolás túlmegy minden határon.
5. A csontember (1999)
Denzel Washington! Angelina Jolie! Sorozatgyilkos! Nyomában! Hogy is lehetne ezt elrontani? A bárányok hallgatnak és a Hetedik visszhangjaként készült thriller sajnos pont ezt demonstrálja. Washington egy egész testére lebénult, tapasztalt detektívet alakít, akinek együtt kell működnie a kezdő zsaruval (Jolie), hogy elkapják a címszereplő gonosztevőt.
A csontember végén a csavar nem kirívó, vagy különösebben felháborító, csupán lapos, és nem tudja sikeresen a csúcsra járatni a feszültséget, amelyet a film addig épített. A thrillert az utolsó jelenetekig azért hihetjük jó filmnek, mert Washington és Jolie tényleg remekelnek benne, de a lezárás és a stáblista alatt már azon gondolkodunk, hogy milyen abszurd és gyenge volt ez az egész.
