Könnyű lehet rossz háborús filmet készíteni, mert nagyon sokan csinálják, de mi csak az igazán csapnivalók közül csemegéztünk.
Szahara (1995)
Az emberek meglepő módon szeretik ezt a filmet, de ez a szeretet valószínűleg az eredeti, Humphrey Bogart főszereplésével készült 1943-as film történetének és hangulatának szólt. Ebből készített remake-et James Belushi, a komikus, aki sokkal tehetségesebb bátyja, a néhai John Belushi árnyékában csinált magának karriert. És akiről
egy percig sem vagyok elhinni, hogy egy tökös amerikai harckocsizó,
aki néhány emberével szembeszáll az Afrika Korps legjobb katonáival, vicces is, hogy végig behúzott hassal játszik. Ugyan már! A film legfőbb erénye a benne szereplő tank – akárcsak az eredeti verzióban –, egy keveset látott, hamar elavulttá vált M3 Lee harckocsi a maga jellegzetes oldalsó, „félrehordó” ágyújával.
Harctéri harsonák (1998)
Az amerikai hadsereg legnagyobb II. világháborús húsdarálója, a Hürtgen-erdőségért folytatott ütközet megérdemelt volna egy jó történetet és egy jobb megvalósítást – itt semmi értelme nincs annak, amit látunk. Csak annyi történik, hogy az amerikai katonák tömegesen rohamoznak több száz méteren át a szépen beültetett erdőben, a német tüzérség pedig cafatokra lövi őket – bár a robbanások a lehető legolcsóbb pirotechnikával készültek, még krátert sem hagynak.
Természetesen semmi nem így történt a valóságban,
de a filmesek az ilyesmit szeretik, akárcsak az ún. megváltástörténeteket. Hősünk, Manning közlegény (Ron Eldard) ugyanis gyáva, és miután egységét megtizedelték, ő pedig kénytelen volt magára hagyni sebesült társát, mindent megtesz, hogy kivonja magát a harcokból – csakhogy a hadseregnek az összes emberre szüksége van. A filmet hazánkban forgatták, mégpedig a Bakonyban, a statiszták mind magyarok – az egyik jelenetben például Stohl András elgyötört arcát fedezhetjük fel.
Druidák (2001)
Nehéz meghúzni a műfaji határt a történelmi és a háborús film között, de mivel Julius Caesar (Klaus Maria Brandauer) galliai háborújának tetőfokán játszódik a történet, most kivételt teszünk. Elcsépelt mondás, de igaz, a történelmet a győztesek írják, ez pedig sokszorosan igaz a nem éppen egységes gall ellenállás vezérére, Vercingétorixra (Christopher Lambert), akiről egyszerűen nem lehetett jó filmet csinálni, a franciák mégis megpróbálták. Aztán szegény Lambertre ráadták
a filmtörténelem leghülyébb parókáját,
meg egy idétlen műbajuszt, a gallokat egy részeges csürhének ábrázolták, Caesart pedig szimpatikusnak, vagyis az egésznek semmi tétje nem volt, majd a csatajeleneteket a hatvanas évek technikai színvonalán forgatták le. Egyszerre rémes és nevetséges a végeredmény.
A fegyverek szava (2002)
John Woo akár egy klasszikus háborús filmet is csinálhatott volna: az Amerikába szakadt hongkongi kultrendező ugyanis remek témához nyúlt, amin még csavart is egyet. Története az amerikai hadseregnek dolgozó navajo kódfejtőkről szól, és a védelmükre rendelt tengerészgyalogosokról, akik azt a parancsot kapták, hogy lőjék le őket, ha az a veszély fenyeget, hogy fogságba esnek. Csakhogy háborús filmként a Fegyverek szava csapnivaló:
csípőből tüzelő hőseink tigrisbukfenc közben öt japánt terítenek le egy golyóval,
természetesen lassítva, olyan hadicseleket alkalmaznak, amiknek egy óvodás sem dőlne be. Minden kézigránát atomrobbanást produkál, Nicolas Cage pedig fullba nyomja a kretént az ordítva harcoló traumatizált őrmesterként, akit a múlt kísért túl gyakori flashbackek kíséretében. Egyedül Christian Slaternek jár némi dicséret, neki köszönhető a film néhány valóban jó jelenete.
Utcai igazság (2006)
Jean-Claude Van Damme egy B-kategóriás háborús filmben? Naná! Csoda, hogy erre 2006-ig kellett várni! JCVD egy volt elitkatona, aki katonai attaséként érkezik valahová Kelet-Európába – ha minden igaz, Moldáviába –, ahol éppen választásokat tartanak. Csakhogy az előző elnök nem fogadja el az eredményeket, véres puccsot indít: felfegyverzett lázadók feldúlják a fővárost, megölik az ENSZ-nagykövetet, az új elnök pedig az amerikai nagykövetségen keres menedéket. A kommunista lázadók nem riadnak vissza a diplomáciai védettség fogalmától, és ostromra készülnek, miközben túszokat is szednek, köztük hősünk barátnőjét. Vajon sikerül Jean-Claude-nak legyőznie őket és kiszabadítania a túszokat? Vajon spárgázik közben néhányszor? Vajon miért készült el ez a film? Megannyi kínzó kérdés!
Vörös hajnal (2012)
Az eredeti, 1984-es, vagyis még a hidegháború idején született Vörös hajnalban a Szovjetunió és szövetségesei, Kuba és Nicaragua támadják meg Amerikát, hogy aztán fiatal és jóképű ellenállók vadásszák le katonáikat.
Az sem volt jó film, de legalább megvolt a „szövegkörnyezet”.
A 2012-es remake-be új ellenséget kellett találni: most Észak-Korea támadja meg az USA-t, ami persze minden szempontból képtelenség. Ahogy minden más is: az egész olyan, mintha az amúgy is rendkívül befolyásos fegyverlobbi találta volna ki, hogy megindokolják, miért tartson az átlag amerikai minél több automata fegyvert odahaza, mert más értelme nincs az egésznek. A gyártó MGM anyagi gondjai miatt csak két év késéssel bemutatott új Vörös hajnal kritikai és anyagi bukás lett.
Company of Heroes - Hősök szakasza (2013)
A film a THQ népszerű videójátéka alapján készült, és bár vannak valós történelmi események, amiket felemlegetnek benne – például az ardenneki offenzíva –, de az ellenséges vonalak mögött kóricáló, egy náci szuperfegyverre vadászó túlkoros GI Joe-k története természetesen teljes mértékben fiktív. Amitől még lehet jó, de készítői úgy gondolták, hogy
a videójáték-esztétikához egy lebutított sztori illik,
és voltak olyan bátrak, hogy ezt meg is valósítsák. Mentségükre legyen mondva, nem egy Spielberg-film költségvetéséből dolgoztak, színészből is csak a futottak még kategória jutott – Tom Sizemore, Neal McDonough, Vinnie Jones –, de azért a vaskos tehetségtelenség lólába rendesen kilóg a produkció alól, a bolgár statiszták pedig annyira nem néznek ki német katonának, hogy az már röhej.
Bőrnyakúak 2: Tűzvonal (2014)
A Sam Mendes rendezte, Jake Gyllenhaal főszereplésével készült Bőrnyakúak (2005) kritikai és közönségsiker lett, annak ellenére, hogy háborús film létére hősei egyszer sem sütik el fegyverüket. Talán ezt a hibát” akarták kiküszöbölni a Universalnál, vagy az Amerikában mindig népszerű tengerészgyalogos tematikából próbáltak még pár ezer dollárt kisajtolni, ezért – alig 9 év késéssel csináltak egy folytatást.
Ami pofátlan módon nem folytatás,
de mivel a stúdiónál volt az eredeti cím levédetve, megtehették, hogy úgy csinálnak, mintha az lenne, pedig a két filmben maximum a fegyvernem a közös. Az új történet Afganisztánban játszódik, ahol egy kőkemény őrmesternek (Cole Hauser) kell egy maroknyi újoncból ütőképes csapatot kovácsolnia az ellenséges vonalak mögött. Az egésznek nincs sok értelme, rosszul is van megcsinálva, pocsékul is néz ki, hiányzik belőle az első rész kritikai éle, de legalább nagyon hazafias. Készült egy harmadik rész is Az ostrom alcímmel, de inkább ne is beszéljünk róla!
A különleges alakulat (2015)
Egy ilyen listáról Dolph Lundgren sem maradhat ki, igaz, neki van mentsége, hiszen annak idején a svéd különleges erőknél szolgált.
Jelen esetben egy, a németek ellen harcoló németet játszik,
aki megjárta az idegenlégiót, és most egy renitens katonákból álló osztagot képez ki Luke Goss oldalán – aki ugyebár zenészből lett B-kategóriás színész. Hogy teljes legyen a stáb, feltűnik itt Mickey Rourke is, napszemüvegben, cowboykalapban, abszolút ide nem illő módon, a társaság pedig a kiképzés után egy német csodafegyver megsemmisítésére indul, csakhogy néhány katona fogságba esik, és vezetőiknek dönteniük kell, mi a fontosabb, a küldetés vagy a társaik. Az eredeti címén War Pigs nem akart többnek látszani, mint ami: olcsó, nem túl okos tucatfilm, ami legalább munkát ad pár veterán színésznek.
A tengeri farkas hadművelet (2022)
Dolph Lundgren a másik oldalon is harcolt, ebben a filmben ugyanis egy elvakult nácit játszik, aki egy új csodafegyverrel felszerelt tengeralattjáró falkát vezet New York ellen a háború végén egy kétségbeesett utolsó német támadásban. A túloldalon a B-mozik másik alapembere, Frank Grillo igyekszik először kitalálni, mire készül az ellenség, majd megakadályozni a terveit, és ha mindez ismerős lenne valahonnan, akkor elmondjuk, itt bizony A halál 50 órája (1965) koppintásáról van szó, csak
harckocsik helyett tengeralattjárókra „hangszerelve”.
Még a náci éneklős rész is megvan. Mint tudjuk, az eredetiben sem ragaszkodtak túlságosan a történelmi tényekhez, de az legalább egy jó film volt, remek színészekkel. Lundgren munkáját annyiban azért megdicsérhetjük, hogy a német tengeralattjáró belsejében játszódó jeleneteket egy igazi világháborús U-boatban vették fel.