Hamarosan a mozikban a leghírhedtebb drogbáró életéről szóló, Javier Bardem és Penelope Cruz főszereplésével készült Escobar, és ennek kapcsán szedtünk össze pár elképesztő érdekességet.
A sírköves
A leendő drogbáró karrierjét pitiáner tolvajként kezdte, ráadásul a legrosszabb fajtából. Ugyanis sírköveket lopott temetőkből, amikről aztán lecsiszolta az eredeti elhunytak nevét, hogy újként adhassa el őket. Ezután csempészett cigarettát és hamis lottószelvényeket árult és autót lopott, mielőtt belevágott volna a kokainbizniszbe, de az emberrablással is próbálkozott. Pályafutása későbbi szakaszában aztán gyilkosságaival lendítette fel a sírkő üzletágat.
A vagyon
Pablo Escobart még ma is a valaha élt legnagyobb drogbáróként emlegetik, hatalma csúcsán a világon „forgalmazott” kokain 80% százaléka tőle származott - ilyen hihetetlen kereslet volt a 80-as évek Amerikájában a drogra - , vagyonát a Forbes magazin 30 milliárd dollárra becsülte, így a világ 7. leggazdagabb embere volt. Amikor az erről szóló cikk megjelent, Escobar fia levelet írt az újságnak, állítván, hogy a közelében sem jártak a pontos számnak. Más becslések szerint napi 60 millió dolláros volt a forgalma egy átlagos napon.
Befőttes gumik!
Escobarnak annyi pénze volt, hogy havi 2500 dollárt költött csak befőttes gumira, amivel összefogta a dollárkötegeket. Amiket aztán nem tudott hová tenni. A házában, a kertjében, a sufniban, rokonok sírjában hegyekben állt a pénzt – és több száz háza volt. Egyes becslések szerint évi egy milliárd dollárja semmisült meg beázások, tűzesetek és egyéb természeti károk miatt, további fél milliárdot pedig rágcsálók zabáltak fel.
A nagy luxus!
Escobarnak elképesztően sok ingatlana volt, beleértve nagyjából 800 házat és villát, illetve egész egy trópusi szigetet is, a kedvence azonban az a 20 négyzetkilométeres birtok volt, amit Hacienda Nápolesnek nevezett el, és minden létező luxussal szereltetett fel. A birtokhoz repülőtér, egy bikaviadal aréna és egy hatalmas állatkert is tartozott, tigrisekkel, oroszlánokkal, elefántokkal, zsiráfokkal és vízilovakkal. Utóbbiak közül több is megszökött, és a környékbeli tavakban élnek, elszaporodtak, rendszeresen frászt hozva a helyiekre.
Egy igazi Robin Hood
Bár mind a kolumbiai állam, mind az USA első szám közellenségként kezelte, hazájában sokan szerették, mivel sokat jótékonykodott – mondjuk volt miből. Egész lakótelepeket épített volt Medellin szegénynegyedeiben, és bár ezek filléres házak voltak, a helyieknek ez is maga volt a paradicsom, és mindegyik telep mellé focipálya vagy más sportlétesítmény is került. Escobar nagy focirajongó volt, és ő volt az 1989-ben Copa Libertadores nyertes medellini Atlético Nacional legfőbb támogatója. Más közösségi projekteket is finanszírozott, részben, mert kereste a népszerűséget, részben, mert tudta, hogy később jól fog jönni a támogatás – és sok szegény dolgozott neki önként, fizetség nélkül mint megfigyelő vagy informátor.
A gyilkosságok
Ahogy nőtt Escobar hatalma, úgy szaporodtak az ellenségei, és akiket nem tudott lefizetni, azokat egyszerűen megölette. Például egy elnökjelöltet, egy igazságminisztert, egy legfőbb ügyészt, több mint ezer rendőrt és kétszáznál is több bírót. Embereinek kedvenc módszere az volt, hogy autójukban ölték meg az illetőt, amikor kismotorral melléhajtottak, és a hátul ülő fegyveres tüzet nyitott a kiszemelt célpontra, majd gyorsan eltűntek egy szűk mellékutcában. Az ilyen gyilkosságok annyira elterjedtek egy időben, hogy az állam kénytelen volt ideiglenesen betiltani a motorok használatát.
Békét akart
A drogbáró legnagyobb félelme az volt, hogy kiadják az amerikai hatóságoknak, és, hogy ezt elkerülje, felajánlotta, hogy kifizeti Kolumbia teljes államadósságát, ami ekkor kicsivel több mint 10 milliárd dollár volt. A hatóságot nemet mondtak az ajánlatra. Egy újabb, szintén nagylelkű ajánlatra azonban rábólintottak, és ami azt illeti, Escobart sosem adták ki az USÁ-nak.
Saját börtön
A politikai gyilkosságokkal Escobar túl messzire ment, és ezt ú is érezte, így 1991-ben kihirdette, hogy felhagyva a politikusok és rendőrök elleni támadásokkal, „hálából” az állam az alkotmányba foglalta, hogy kolumbiai állampolgárt nem lehet kiadni más országnak. Következő lépésként Escobar feladta magát a hatóságoknak, azzal a feltétellel, hogy ő választja ki börtönét és enyhe büntetést kap. A valóságban az történt, hogy ő maga építtetett egy kastélyt La Catedral néven, amit elneveztek börtönnek. Ide költözött be, és volt itt focipálya, ahol még Maradona is játszott (egy kis pénzért persze), vízesés, jakuzzi, saját kocsma és minden, ami kell. És innen irányította tovább a Medellin Kartellt, de olyan pofátlan módon, hogy az már a kolumbiai hatóságoknak is sok volt.
A pénz melegen tart
Amikor egy igazi börtönbe akarták átszállítani, Escobar egy korábban megépített alagúton egyszerűen kisétált az épületből, hiszen mindenről előre értesült, ám innentől kezdve valóságos hajsza indult ellene. Amit sokáig könnyen ki tudott játszani, mivel kisebb hadsereg dolgozott neki és elképesztően sok pénze volt – annyi, hogy egyszer 2 millió dollárt tüzelt el, hogy éjszaka melegen tartsa magát. A helyi rendőrséget persze könnyen vezethette az orránál fogva, de mások is a vérét akarták.
A csúfos vég
Escobart nem csak a rendőrök üldözték, hanem a kolumbiai hadsereg Amerikában kiképzett különleges egységei, illetve egy különös, magát Los Pepes néven emlegetett szervezet, amely a drogbáró áldozatainak hozzátartozóiból állt – és amit a rivális Cali Kartell pénzelt, és akik kegyetlenül leszámoltak Escobar szövetségeseivel, több hozzátartozóját is megölték és az ügyvédjét is kivégezték. Pablo Escobar végül magára maradt, egyetlen testőre volt mellette, amikor 1993-ban, 1 nappal a 44. születésnapja után rátaláltak, és rövid tűzharcban megölték – egyesek szerint öngyilkos lett, amikor látta, hogy bekerítették. Temetésére több mint 25.000 ember ment el, a kolumbiai szegények megsiratták.
