Batman visszatér (Tim Burton, 1992)

Nem sokkal azután, hogy Batman segítségével Gotham City megszabadult a pszichopata Jokertől, újabb veszély fenyegeti a várost. Egy korrupt üzletember a bosszúszomjas, torzszülött Pingvinnel karöltve arra készül, hogy átveszi az uralmat Gotham City felett, úgy, hogy a Pingvint megválasztatják polgármesternek – és a cél érdekében semmilyen eszköztől nem riadnak vissza. Csak egyvalaki képes szembeszállni velük: Batman, a denevérember. Csakhogy megzavarja a képet a Macskanő megjelenése, akiről nehéz eldönteni, kinek az oldalán áll.

Michael Keaton visszatérése Batmanként nemcsak stilisztikailag és a sztori szintjén nőtt fel az elődjéhez, hanem a szereposztása is lenyűgöző, így megadta a folytatásnak azt a sötét, gótikus sármot, amire minden rajongó vágyott. Keaton mellé Danny Devito és Christopher Walken párosa érkezett a főgonoszok duójaként, és mindketten briliánsan egyensúlyoznak humor és félelemkeltés határán.

A tégla (Martin Scorsese, 2006)

Az ír maffia legtehetségesebb fiatal tagja felvételizik a Massachusettsi Rendőrakadémiára. Azt a feladatot kapta, hogy legyen tökéletes rendőr, szerezzen magának egyre magasabb rangot a testületben és jelentsen mindent igazi megbízóinak. Ám egy másik fiatal rendőrtiszt hasonló feladatot kap: neki Boston nagy hatalmú bűnszövetkezetébe kell jelentkeznie, hogy ott lehetőleg a keresztapa közelébe kerüljön. A két beépített ember jól végzi a munkáját. Mindketten sejteni kezdik, hogy az ellenfélnek is van egy kéme a közelükben: amelyikük hamarabb leleplezi a másik kémet, az talán életben maradhat végül.

Martin Scorsese remake-je annak idején négy Oscart is nyert, amibe rengeteg ponton bele lehet kötni, hiszen közel sem ez a rendezőként díjazott alkotó legjobb munkája, az pedig, hogy a legjobb forgatókönyvnek járó díjat is ennek a filmnek ítélték, minimum felháborító, hiszen nem sok mindent adtak hozzá az eredeti dél-koreai műhöz, a kiváló Szigorúan piszkos ügyekhez.

Amibe viszont nem lehet belekötni, az a szinte tökéletes szereposztás.

Jack Nicholson gengszterfőnökénél kívánni sem lehetne jobbat, a hollywoodi legenda játékát pedig két modern hollywoodi ikon egészítette ki: Matt Damon és Leonardo DiCaprio.

Nagymenők (Martin Scorsese, 1990)

S ha már Scorsese legjobb műveiről van szó: ez

a gengszterfilmek kvintesszenciáját nyújtó alkotás

minden szempontból és mérföldekkel jobb, mint A tégla. Az 1955-től egészen 1980-ig tartó cselekmény folyamán – amely Nicholas Pileggi Wiseguy című könyvén alapul – egy Henry Hill nevű bűnöző felemelkedését és bukását követhetjük, miközben megismerhetjük ismerősi és baráti körét, azaz a többi nagymenőt is.

Habár a Nagymenőkben szinte minden elem a helyén van a forgatókönyvtől kezdve a tökéletes filmzenén át a díszletekig és a jelmezekig, mindezek közül is kiemelkedik a casting. És nemcsak az olyan színészek nyújtanak szenzációs alakítást, mint Robert De Niro, Joe Pesci és Ray Liotta, de a kémia is kiválóan működik közöttük, és mindig eltalálják a jelenet tónusát, legyen szó drámáról, groteszkről vagy fekete humorról.

Mindennek köszönhetően a Nagymenők nem kizárólag a műfaj rajongóinak nyújt felejthetetlen élményt.

Hajlakk (Adam Shankman, 2007)

John Waters 1988-as filmmusicaljének felújított verziójában nemcsak egy hatvanas évekbeli tinilány táncról és tupírozott frizuráról szőtt álmait ismerhetjük meg, de egyszerre vicces és szép bepillantást is kapunk a rasszizmus elleni küzdelem és a korabeli osztályharc mibenlétébe. Ez a sok szempontból alulértékelt Adam Shankman-rendezés a szenvedély és az igazságosság meséje, amelyben a csodásabbnál csodásabb dalbetétek úgy kelnek életre, hogy

A főszerepben debütáló Nikki Blonsky bűbájos, nem különben a legjobb barátnőjét játszó Amanda Bynes, de meglepő módon Christopher Walken és John Travolta házaspárja is tökéletesen működik, és Travolta női szerepe úgy lesz vicces, hogy közben nem válik nevetségessé.

A Gyűrűk Ura – A Gyűrű szövetsége (Peter Jackson, 2001)

J.R.R. Tolkien középföldei trilógiájának mozis mérföldkövet jelentő, Peter Jackson-féle adaptációjának első része indítja el az útján az Egy Gyűrűvel kapcsolatba kerülő kis hobbitot, Frodót, akit nyolc társa segít a Mordorba tartó kalandon, hogy ott elpusztítsák a Gyűrűt. A filmverzió nemcsak megvalósította a nagybetűs Fantasy ideáját, de

olyan csodás szereplőgárdát vezetett fel, akiknek köszönhetően az általuk játszott karakterek azóta ikonikussá váltak, jóval a rajongói körön kívül is.

Az Elijah Woodból, Sean Astinből, Billy Boydból és Dominic Monaghanből álló bűbájos hobbitnégyest tökéletesen egészíti ki Ian McKellen, Viggo Mortensen, Orlando Bloom, Sean Bean és John Rhys-Davies, miközben Christopher Lee borzongató ellenpontot képez velük Szarumánként, Andy Serkis Gollamja pedig kiválóan dinamizálja a cselekményt.

Magnólia (Paul Thomas Anderson, 1999)

A Magnóliát sokan Paul Thomas Anderson

legkevésbé sikerült munkájának

tartják, és méltán, de legyen bármennyire zavaros a cselekménye és blöffgyanús a mondanivalója, a szereposztása igen meggyőzőre sikerült. Anderson boldogságra és megbocsátásra vágyó, vagy épp öntudatra ébredő hőseinek szerepében olyan sztárokat láthatunk, mint Tom Cruise, Philip Seymour Hoffman, Julianne Moore, John C. Reilly és még sokan mások. S ha az egymással kapcsolatba kerülő életek mozaikja nem is áll össze épkézláb egésszé, a színészi alakítások mozaikját (amelyek közül leginkább Cruise szuggesztív guruja emelkedik ki) valóban lenyűgöző figyelni.

Ponyvaregény (Quentin Tarantino, 1994)

Quentin Tarantino Ponyvaregénye kapcsán olyan sok mindenért lehet rajongani, hogy felsorolni is hosszú lenne, de a két bérgyilkos, kegyetlen főnökük, a megbundázott meccset visszautasító bunyós és a többiek egymásba kavarodó véres meséje olyan parádés színészi játékra ad lehetőséget ennek a tökéletesen összeválogatott csapatnak, hogy öröm nézni. John Travolta nagy visszatérése nem is sikerülhetett volna jobban, és valami csodálatos a kémia közte és Samuel L. Jackson között. Egészen más, de szintén lenyűgöző a dinamika Ving Rhames gengszterfőnöke és Bruce Willis párosa esetében, de még

az apró szerepekben is egy-egy felejthetetlen villanást láthatunk

Christopher Walkentól, Uma Thurmantől, Tim Rothtól, Amanda Plummertől, magától Tarantinótól vagy épp a portugál Maria de Medeirostól, Fabienne megformálójától.

Rocky III. (Sylvester Stallone, 1982)

A Rocky-franchise harmadik részében a már kissé elkényelmesedett bajnokot láthatjuk, aki olyan sokszor védte már meg a címét, hogy egyenesen sokként éri, amikor egy brutális ellenfél, Clubber Lang egy megalázó meccsen könnyedén kiüti. Mivel a bunyó végén még apjaként szeretett edzője is meghal, hősünk már kész lenne mindent feladni, egykori ellenfele, Apollo Creed azonban meggyőzi, hogy még ne akassza szögre a bokszkesztyűt – inkább vágjon vissza, és szerezze vissza a becsületét úgy, hogy ismét megküzd a fekete óriással. Stallone alakítás Rockyként ezúttal is ugyanolyan összetett, lelkesítő és felemelő, mint a többi részben, az őt körülvevő és támogató csapaton (Talia Shire mint Adrian, Burt Young mint Paulie, Carl Weathers mint Apollo Creed stb.) kívül pedig

Scooby-Doo – A nagy csapat (Raja Gosnell, 2002)

A népszerű rajzfilmsorozat első élőszereplős feldolgozásában az alkotók nem kevés kockázatot vállaltak, hiszen mindig kemény dió az animált figurákat hús-vér emberekre cserélni,

olyan sok ponton okozhatnak csalódást a rajongóknak.

Raja Gosnell és csapata azonban kiválóan oldotta meg a házi feladatot, és a Freddie Prinze Jr.-ból, Linda Cardelliniből, Sarah Michelle Gellarből és Matthew Lillardból álló banda tényleg olyan lett, mintha csak a rajzfilmből léptek volna elő, és nagyszerűen ragadták meg karaktereik szellemiségét, stílusát, gondolkodásmódját – miközben a dinamika is remekül működött közöttük. A Rejtély Rt. távoli szigetre látogató tagjait ráadásul egy olyan legendás komikus játéka egészítette ki, mint Rowan Atkinson, aki a „kísértettenyésztéssel” foglalkozó szigettulajdonost hozta briliánsan.

Állj mellém! (Rob Reiner, 1986)

A Tortúrát is jegyző Rob Reiner első Stephen King-adaptációja azért olyan kiváló, mert a holttestlesre induló négy fiatal fiú életre szóló érzelmes kalandját olyan stílusban vitte vászonra, ami kifejezetten érzékenynek és minimalistának számított egy olyan filmes korszakban, amikor minden a hatáskeltésről és az excentrikusságról szólt. Az Állj mellém! legfőbb erőssége ezenkívül természetesen a fiúkat életre keltő fiatal színészekben rejlik: River Phoenix, Wil Wheaton, Corey Feldman és Jerry O’Connell négyesén kívül említést érdemel Kiefer Sutherland főgonosza és Richard Dreyfuss is, aki narrátorként Wheaton figurájának felnőttkori verzióját hozta.

„Rob Reiner négy olyan fiatal fiút talált, akik egy az egyben megegyeztek azokkal a karakterekkel, akiket életre keltettek.

Én félszeg voltam, idétlen, szégyenlős; olyan, aki kényelmetlenül érzi magát a bőrében és nagyon érzékeny. River menő, okos és szenvedélyes, akire még ilyen fiatalként is apafiguraként nézhettünk fel mi, többiek. Jerry pedig az egyik legviccesebb ember, akivel valaha is találkoztam: már akkor az volt, és azóta is az. Végül Corey hihetetlenül dühös volt, és elképesztő mértékű fájdalmat tudott közvetíteni olyasvalakiként, akinek borzalmas a viszonya a szüleivel” – osztotta meg a tökéletes szereposztás titkait Wil Wheaton az NPR nevű amerikai közszolgálati rádióval.

(via Far Out)