Donald McNichol Sutherland a Kanada New Brunswick tartományában található Saint Johnban született 1935. július 17-én. Édesanyja, Dorothy Isobel McNichol háztartásbeli volt, édesapja, Frederick McLea Sutherland pedig sokáig ügynökösködött és villanyszerelőként dolgozott. Donald ereiben nekik köszönhetően skót, német és angol vér csörgedezik. Bár korán megszerette a színészetet, sokáig a rádiózás vonzotta: egy darabig műsort is vezetett, és DJ is volt, illetve a Torontói Egyetemen mérnöki diplomát szerzett – igaz, elvégezte a drámatagozatot is. Bár élete nagy részét az USA-ban tölti, sosem próbálta megszerezni az amerikai állampolgárságot, mert szerinte „az amerikaiaknak nem elég jó a humoruk”.

Sutherlandnek nem volt boldog gyerekkora – de nem a szülei miatt. Kiskorában éppen csak túlélte a gyerekbénulást, majd, talán ennek szövődményeként, olyan reumatikus láz gyötörte, hogy az egész negyedik osztályt otthon, ágyhoz kötve kellett töltenie. Ráadásul csúnyácska gyerek volt, magas, hatalmas fülekkel, amiért a suliban Dumbó volt a beceneve, és mindig csúfolták. Egyszer megkérdezte édesanyját, hogy jóképűnek tartja-e, mire az anyukája némi szünet után csak annyit tudott mondani: „Nagyon karakteres az arcod, drágám”. Az innen fakadó gátlásait éveken át nem tudta levetkőzni.

Nehezen, hosszú vívódás után vágott bele a színészetbe, és már az első meghallgatáson elutasították, viszont nagy meglepetésére aznap este felhívták, és a vonal végén ott volt a film rendezője, írója és a producere is, akik, Hollywoodban nagyon szokatlan módon, el akarták neki magyarázni, miért nem őt választották. Az író elmondta, milyen nagyszerű volt, és mindannyian imádták az alakítását, majd folytatta. „Szerintem hihetetlenül jó voltál, de mind azt gondoljuk, hogy ez a karakter olyan, mintha a szomszéd srác lenne, és ha nagyon őszinte akarok lenni, te olyan vagy, mintha soha senkinek nem lettél volna a szomszédja.” Sutherland ezt biztatásnak vette, és nem hagyta abba a próbálkozást.

Csakhogy a próbálkozások évekig nem vezettek sehová. Több kis szerepet is kapott, rendszerint horrorfilmekben, mint például a Christopher Lee főszereplésével készült Dr. Terror rémséges háza (1965), és több népszerű tévésorozatban is volt kisebb jelenése, de sokáig semmit több. Végül A piszkos tizenkettő (1967) csinálta meg Donald Sutherland szerencséjét. A kanadai színész akkor már 32 éves volt, de Vernon Pinkley-ként ezzel az alakításával vált híressé, különösen azzal a jelenettel, amikor tábornoknak adja ki magát, és inspekciót tart. Pedig csak beugró volt egy másik színész helyett, aki visszamondta a szereplést, és az említett jelenetet sem rá írták, hanem a hatalmas méretű Clint Walkerre, csak ő végül nem vállalta be. Innen már csak egy lépés volt három évvel később a M..AS.H életművész sebészorvosa és a többi nagy Sutherland szerep.

Pedig a M.A.S.H. nem volt könnyű meló: a híresen szeszélyes és diktatórikus rendező, Robert Altman az őrületbe kergette a színészeit kiszámíthatatlan módszereivel, például azzal, hogy egyszerre több szereplőt beszéltetett, hogy életszerű legyen a párbeszéd, a bevilágítás pedig órákon át tartott. A két főszereplő, Donald Sutherland és Elliott Gould már annyira frusztrált volt (állítólag azért is, mert karaktereik kevés figyelmet kaptak), hogy megkeresték a gyártó stúdió illetékesét, hogy kirúgassák a rendezőt. Aggódtak, hogy a film nagy bukás lesz, és ez árt majd a karrierjüknek. De megnyugtatták őket, hogy alig pár helyen vetítik majd, főleg autós mozikban, és alig látja majd valaki – ehhez képest minden idők egyik legnézettebb vígjátéka lett. Gould és Altman később kibékültek, és dolgoztak is még együtt; Sutherlanddel viszont megmaradt a hűvös viszony.

Donald Sutherland egyik kedvenc filmje a Casanova volt, Federico Fellini első angol nyelvű alkotása. Bár a befektetők Marlon Brando, Michael Caine, Paul Newman, Al Pacino vagy Robert Redford mellett lobbiztak, Fellini végül Sutherland mellett döntött. Az indoklás: az olasz rendező szerint a kanadai színésznek olyan tekintete volt, mint aki sokat maszturbál. Sutherlandnek orr- és állprotézist kellett hordania, a hajából elöl pedig leborotváltak egy széles csíkot. Amikor barátai meglátták így, konkrétan kiröhögték, mire ő csak annyit mondott: „Ha Fellini azt mondja, vágasd le a hajad, akkor levágatod a hajad.”

Hosszú évekkel később, a Bizalom (2018) című, a Getty emberrablásról szóló tévédráma kapcsán mesélt a Casanova forgatásáról, ami arra az időszakra esett, amikor a maffia kifejezetten emberrablásokra specializálódott. A színészt minden nap úgy hozták és vitték a stúdióból, hogy egy fehér kámzsa volt a fején, hogy ne lehessen tudni, kicsoda ő, és mint később kiderült, a film producerei külön emberrablási biztosítást kötöttek rá, csak ezt nem mondták el neki – ezt egyébként nem önzésből tették, ez volt a biztosítás egyik alapfeltétele.

Miközben Donald Sutherland 1969-ben a Kelly hőseit forgatta Jugoszláviában, hírt kapott Clint Eastwoodon keresztül, hogy letartóztatták akkori feleségét, Shirley Douglast. A politikailag igen aktív színésznő, aki idén áprilisban hunyt el, a Fekete Párducok számára vett egy éles kézigránátot, csakhogy olyan csekkel fizetett, amin a saját neve szerepelt, az eladó pedig egy civil ruhás rendőr volt. Amikor a nem túl együttérző Eastwood ahhoz a részhez ért, ahol a csekk szerepelt, konkrétan leesett a székről, annyira röhögött, ám később megértőbbnek bizonyult, és biztosította barátját, hogy rá mindenben számíthat. Douglas és Sutherland egyébként, akinek két közös gyerekük született, Kiefer Sutherland és ikertestvére, Rachel Sutherland, a rákövetkező évben el is váltak.

Donald Sutherland két fiát is olyan filmrendezőről nevezte el, akivel nagyon szívesen dolgozott együtt. Kiefer Sutherland azután a Warren Kiefer után kapta a keresztnevét, aki az egyik első fontos szerepet adta az apjának az Il castello dei morti vivi (1964) című horrorban, második fia, Roeg Sutherland pedig annak a Nicolas Roegnek köszönheti a nevét, aki a Ne nézz vissza! (1973) című thrillerben rendezte az apát. Kiefer és Donald két filmben is játszottak együtt – a Ha ölni kellben (1996) és a Gengszterpapában (1983) –,  és úgy volt, hogy Donald a 24-ben is szerepelni fog Jack Bauer apjaként, de nem volt elégedett a forgatókönyvvel, ezért nem vállalta.

Sutherland kanadai létére sokáig nem a jéghokiért, hanem a baseballért rajongott, kedvenc csapata pedig a viszonylag ismeretlen Montreal Expos volt, akikért alapításuk óta oda volt. Annyira, hogy az 1983-as szezon kezdetén, amikor a csapat némi pénzinjekciónak és új játékosoknak köszönhetően elég jónak tűnt ahhoz, hogy megnyerje a bajnokságot, Sutherland felhívta az ügynökét, hogy most egy darabig ne küldjön neki új szerepet, és elment a csapat minden egyes meccsére, még azokra is, amiket idegenben játszottak, pedig Kanadában elég nagy távolságok vannak. A dolog nem igazán érte meg, az Expos nem váltotta be a reményeket, és végül csak a harmadik helyezést hozta.