A közönség még nyüzsög, a kis létszámú együttest lesi, mígnem minden figyelmeztetés nélkül elindul a zene. A karmester késve kapaszkodik a helyére, nyomában fiatalok érkeznek és táncolni kezdenek.
A zene XVIII., a tánc XXI. századi (bugi, break, hiphop), úgy, mint a ruhák: trendi, plázás cuccok, keleties beütéssel. Mert hát a helyszín mégiscsak Perzsia, a főszereplő pedig a nagy király, Xerxész. Ő a hőse Händel operájának, melynek budapesti bemutatóját régóta halasztották, egészen mostanáig.
Hogy mióta tartott a hányattatás, arra a rendező sem emlékszik, Kovalik Balázs mégis kitartóan hitte: egyszer valóra válthatja álmát, és most, az Operaház művészeti igazgatójaként el is hárult előle minden akadály. Kovalik régóta hangoztatja: bűn, hogy a dalszínházból hiányoznak a barokk darabok, miközben a világban az 1750 előtti repertoár évtizedek óta reneszánszát éli. Ugyanakkor azt is tudja, itthon nincs igazán befogadói közege a férfiszopránoknak, kontratenoroknak, a historikus előadásmódnak. "Ezért a barokk műfajjal való ismerkedést érdemes nem a legelvontabb művel kezdeni, ésszerűbb egy lendületes, tűzijátékos operát színpadra állítani. És a Xerxész minden ízében ilyen" - állítja, és a látottak alapján nem kételkedhetünk az igazában.
Nem tudjuk, az évek alatt mennyit változott a koncepció, a lényeg, hogy amit kapunk, az tömény szórakoztatás. Tele ötlettel, geggel, jókor elsütött poénokkal, amik feldobják és követhetővé is teszik az amúgy bugyuta történetet. Händel ugyanis nem a hódító, hanem a hősszerelmes uralkodóról írt operát, aki öccse menyasszonyáért lángol. A szálakat összekuszálja a szolgáló, a lány húga és az elhagyott kedves, ám végül mindenki visszatalál a párjához.
Szerpentin, tömbház, kabrió, harckocsi, hadihajó, repülő, léghajó, műhold, tengeralattjáró a fő díszletek és kellékek. Óperzsa motívumok keverednek egy mai iráni nagyváros külső kerületének jellegzetességeivel, az ottani fiatalok csilli-villi viseletével. A rendezés legnagyobb érdeme mégsem az, hogy megmarad az ízlésesség határán belül, hanem, hogy nem válik erőltetetté az ókori sztori mai olvasata, és Händel korának nyelvezete sem lesz idegen. Ez jórészt annak köszönhető, hogy az olasz áriák mellé a recitativókat mai magyarra fordította Kovalik - olyan szavakkal, mint zsír, cool, nyálas -, megkönnyítve az énekelt részek megértését, és annak belátását, hogy ami régi, az nem feltétlenül avítt és nem alapból elutasítandó.
Az énekesek előtt pedig le a kalappal, mert amellett, hogy tudásuk legjavát adták, a legextrémebb jelenetekben is derekasan helytálltak: földön, vízben, levegőben.
