Nincs annál jobb, amikor az ember vigyorgó kisautók által illusztrálva kap képet olyan valós értékekről-érzésekről, mint szerelem, szeretet, barátság, összetartás. De komolyan.
Mostanában az animáció olyasmire képes, amelyre a játékfilm világa sokszor már alkalmatlan: a rajzoltság stilizált világát maga elé tartva őszinte és példaértékűen érzelemgazdag történeteket mesél el, a régi jó mesék igazi tanulságaival és a-jó-elnyeri-jutalmát-a-rossz-meg-büntetését stb. történetsablonjaival. Mert noha akár a Verdákban, akár Shrekben és társaiban is felfedezhetők a posztmodern fricskák, az élcelődő humor ecsetvonásai - ám a szatíra, az arrogancia és az önreflexió szerencsére nem férkőzött be ebbe az ártatlan világba. A Verdák is gyönyörű példája egy bájos történet animációs elmesélésének.
Persze az azonosulás kedvéért az alkotók emberi tulajdonságokkal ruházták fel a főhősöket (teherautókat, traktorokat, versenyautókat, illetve nőies Porschékat) és meséjüket is. A Verdák világa az autók világa: a versenyeken kis színes kocsik drukkolnak a versenyzőknek, a párbeszédek az üzemanyag tápértékéről - vagy a főhősnő farán kivillanó kis tetoválásról - folynak, és ha úgy adódik, főszereplőnk még szerelembe is esik. Willám McQueen a klasszikus próbatétel-történetek valamennyi cselekményelemén átbukdácsol, míg a fiatal autókra jellemző (?) hányavetiséget levetkőzve képes felelősséget vállalni a saját és a számára fontos barátok sorsáért.
A sztori legtanulságosabb vetülete letűnőben lévő értékrendet tükröz: az egyik, idősebb "hős" a sztráda megépülése előtti, sivatagban kanyargó útról mesél: "az autók nem letudni akarták az utat, hanem jól érezni magukat közben", mondja. Az igazi humorforrást természetesen nem mindig elsősorban a korrekt verbális poénok, hanem a látványelemek jelentik a nézőnek, melyek közül a legszembeszökőbb az autók gesztusvilága (igen, ilyenjük is van). Külön felhívnám a figyelmet a sértődötten sarkon forduló, majd elhajtó kiskocsik megejtő látványára...
