Ha öreg, és valamilyen okból fogva híres leszek, akkor én is szívesen tengetném napjaimat egy svájci luxusszállodában, sok, szintén híres, szép és/vagy okos ember között, csodás környezetben elmélkedve a művészet jelentéséről. Vagy elmennék Thaiföldre.
Wes Anderson nem is olyan rég a kaland, a cselszövés, a szerelem és a humor színhelyévé tett egy, a világtól elzárt, a hegyek közt megbúvó, patinás (európai) luxusszállodát A Grand Budapest Hotelben, Paolo Sorrentino az Oscar-díjas A nagy szépség után, második angol nyelvű filmjében hasonló kulisszák között egész más történetet mesél el. Vagyis nincs is igazi nagy történet, több kisebb történet húzódik meg szerényen számos filozofikus elmélkedés és még bölcsebb megfigyelés árnyékában. Svájcban járunk, annak is a déli részén, és egy Alpok-beli luxusszálloda és annak festői környéke szolgál helyszínként. Itt pihen a már nyugdíjba vonult, világhírű zeneszerző és karmester, Fred Ballinger (Michael Caine) és itt dolgozik új filmje forgatókönyvén legjobb barátja, a filmrendező Mick Boyle (Harvey Keitel), akivel nem kevesebb, mint négy fiatal, ambiciózus, de tehetségtelen író szorgoskodik. Ide érkezik Fred lánya, Lena (Rachel Weisz), aki egy nehéz szakításon van túl, egy fiatal amerikai színész, aki egy új szerepre készül egy NÉMET filmben, egy kövér híresség – Maradona hasonmása -, akinek Karl Marx van a hátára tetoválva, itt lakik a házaspár, akik sosem szólnak egymáshoz, és itt vonul fel és alá a bögyös és cseppet sem szégyenlős Miss Universe. És nem utolsósorban ide érkezik II. Erzsébet brit királynő megbízottja, aki szeretné rábeszélni a zeneszerzőt, hogy lépjen fel Fülöp herceg születésnapján – és nagy a csábítás, hiszen cserébe lovaggá ütnék.
Az Ifjúság tulajdonképpen nem felvezetésből, bonyodalomból, fordulatokból vagy konfliktusokból áll össze – olyannyira nem, hogy pimasz módon csak 15 perc után jelenik meg a főcím -, hanem csodás képekből. Sorrentino megmutatja, miként készülnek a napra és kezdik meg a munkát a hotel alkalmazottai, láthatjuk a wellnesst, mint átmeneti létformát, a kulturált esti szórakozást és a fakultatív programokat, ahogy mondani szokás. Vannak következetesen végigvitt vonalak – Fred kapcsolata lányával és Mick alakuló filmterve -, és van rengeteg olyan rész, ami egyrészt a hangulatot építi fel, másrészt így vagy úgy az alkotásról, a művészetről és a szépségről szól. Sorrentino ezekkel valamiféle transzcendens állapotot kíván létrehozni - nem véletlenül mutat meg vagy rejt el különböző szerzeteseket, szent embereket, és nem véletlen az a hipnotikus jelenet sem a kakukkos órákat – és persze svájci bicskákat – árusító boltban. Mindez persze gyönyörű, és van, ami működik, van, ami kevésbé, mint a Paloma Faith klipes álomjelenet, vagy amikor egy vízióban a filmrendező összes főhősnője megjelenik a domboldalon, hogy kérdőre vonja őt. Ez utóbbi természetesen egyben egy főhajtás a rendező példaképe, Fellini előtt – konkrét idézeteket is láthatunk az 1978-as Zenekari próbából - , ám sosem válik kellően groteszkké.
Pontozás: 10/7
Kinek ajánljuk? Akik szeretik a SZÉP filmeket: az Ifjúság csodásan néz ki egy olyan tájban, ahol Milka reklámokat szokás felvenni. A film erőssége persze Michael Caine és Harvey Keitel párosa, és vagyunk páran, akik szeretik őket. Játékuk egyszerűen zseniális, de hát ők mindig ilyenek, életbölcsességük minden jeleneten átsüt, és Sorrentino hagyja őket játszani! Az ugyan nem derül ki, miként lett ez a két, teljesen más területen alkotó, teljesen más habitusú férfi legjobb cimbora, de minden beszélgetésük élvezet, vicceik az időskori problémákról – például a pisilésről – jelzik, mennyire nem akart a rendező szentimentális lenni egy nagyon is szentimentális témában.
