Mielőtt belecsapnánk a lecsóba, gondoljunk csak vissza: milyen volt az a nap, amikor minden sikerült, minden összejött? Amikor mindenki ránk figyelt, amikor mindenki észrevette a sikereinket. Mit akartunk akkor? Mi jött össze, s mire mentünk vele? Egyáltalán, emlékszünk még rá? Hisz biztosan volt ilyen napunk.

Carrdiffban járunk, húszévesek közt egy hétvégén. Péntektől vasárnap estig. Van az ilyesminek hagyománya arrafelé. Ha a brit film legizgalmasabb, máig ható nagy korszakára, a free cinemára emlékezünk, annak épp az eszmei alapvetése volt Karel Reisz 1960-as filmje, a Szombat este, vasárnap reggel, a kedvencem Albert Finneyvel. Most mondjuk azt, hogy azóta nem sok minden változott? Bevezették a szabad szombatot. A sör helyét átvették a lágy drogok? Ja, persze. Bár ez sem ilyen egyszerű, hisz közben volt egy Trainspotting is, melyet sem az alkotók, sem a forgalmazók nem hagytak figyelmen kívül. A néző sem teheti.

Húszéveseink az alacsonyabb néposztályok képviselői, ami afféle belépő az efféle mozikba. Az emlegetett előzményekben sem hágtak egymás sarkára a lordok háza tagjai. Kerrigan képe, ha akarom, szakma- (alkalmasint kor-) specifikus. Hősei közül akinek épp van munkája, eladó, árul valamit. Alsógatyát, hamburgert, hanglemezt. Közben várják a pénteket, ami a moziban sosem ritkaság. Mert pénteken buli van, haverok, szétcsúszás, semmi végzetes.

Mint ahogy a maguk módján az említettek is, a Human Traffic egy drogfilm, extasyn vagyunk, legalábbis első olvasatában. S ha innen nézzük a dolgot, voltaképpen örülhetünk. A Szombat este, vasárnap reggel alkoholizmusa az a prolivircsaft, amit illik lenézni, jobb nagy ívben elkerülni: agresszió, verekedés néz ki belőle minden kapualjban. A Trainspotting a kemény drogok világában realizált halálos játszma. Ezekhez képest az extasy ebből a filmből babazsúrnak tetszik, bár erről jobb lenne az érintetteket kérdezni. Hisz a szemlélő könnyen járhat úgy, mint a film egyik kulcsjelenetének hőse, a helyi televízió egy kis színesre a város tán legfelkapottabb klubjába érkező riporternője. Egyszerűen hülyére veszi két csitri, oly magától értetődően, hogy kénytelen észrevenni magát, amit persze elintéz egy káromkodással (fapinák; a magyar szöveg érzékelhetően heroikus küzdelmet folytat a hely- és életkorfüggő szlenggel, nem is annyira a fogalmi készlettel gyűlik meg a baja, inkább érthetően a hivatkozási pontjaival, mindazonáltal panaszra csak keresve lenne okunk). Mindenesetre az ilyen jelenetek visszatérő ismételgetése (bőségesen szembesülhetni a szülők, a munkahelyi elöljárók egyöntetű érzéketlenségével) arra is módot nyit, hogy felmérjük, az alapvetően szórakoztatónak szánt darab mond-e valamit az extasy felhasználói körén kívül esőknek is. Ne adj' isten, épp az-e a szándéka, hogy küldjön egy olyan jelet, amit még huszonöt év felett is érdemes értelmezni. Igen is, nem is - és ez benne a jó. (Nem akar például szülői kézikönyv lenni házi droggyanú esetére.) Minden lehetséges eszközzel hősei oldalára áll, akik pedig épp arról ismerszenek meg, hogy maguk sem tudják, mi van velük. A felnőtté válás rémes nyűgei pedig a bolygó megalapítása óta ugyanazok, az extasy e szempontból secko jedno.

E régi nótát pedig a film a műfajtól elvárható módon, tehát a kellő szemérmetlenséggel vezeti elő. Belemehetnénk a részletekbe, de fújja mindenki kívülről: feláll, nem áll fel, kivel, ha nem magammal, megcsókoljam, ne csókoljam, mit szól hozzá, mit szól hozzá, mit szól hozzáÉ Ritkaság az ilyen pontos cím, a film extasyn túli olvasata valóban az emberi közlekedésről szól. Hogy sikerül-e megértetnünk magunkat a kül-világgal, legyen az kinek szoros, kinek tág. Amiben megnyugodhatunk, a szorosabban azért van erre esély. Legyünk akármilyen valóságtól, hétköznapoktól elrugaszkodott arcok (amilyenek éppenséggel piszkosul nem vagyunk, hogyan is lennénk egy gatyabutik pultja mögött), abban biztosak lehetünk, hogy egy csomó hasonszőrű koptatja a flasztert a környéken. S menthetetlenül egymásra találunk. Annál könnyebb a helyzet, ha ezen egymásra találás már az expozícióban adottság, kiosztott szerep. Vagy épp fordítva, az egyívásúak közti forgalmi akadályok a legkétségbeejtőbbek, mely szempontból a film egy kimondott sikertörténet. Essen bár ötvenkét péntek egy estére, mi a leosztásból lehetséges legjobb buliba nyertünk bebocsátást, becsajozunk, s az ágyban kötünk ki; egy újabb éjszakán győzzük le paranoiánkat, s az ágyban kötünk ki; az ágy mellett kötünk ki, s anyánk tetten ér önkiszolgálás közben (4:1).

Kerrigan "fiatalos" mondandójához "fiatalos" eszközöket választott, ha ez nem csapja ki a nézőnél a biztosítékot, akkor semmi. Mert a folyamatos önreflexió elviseléséhez azért kell egyfajta (birka, konkrétan) türelem. Jönnek ezek a gyerekek, s egyikük elmondja viccesen (az nem igaz, hogy az izzadmányos jófejség ezredfordulós kényszer), hogy melyikük kicsoda. Ki vagyok én, kicsoda a másik. Nos, ez olyan béna, nem, nincs erre jobb szó, béna, hogy falra kell mászni tőle. Az elején járunk, nem tudjuk, mi lesz, a fene gondolkodik azon, hogy most a művésznek eszközei vannakÉ Nincs jobb tanács, túl kell élni, voltaképpen megéri. A végén már tudjuk, hogy a bénaság, ha szándékolt, ha eredendő: a legfőbb tájékozódási pont. Ezek bénák. Mármint az épp felnőtté válók. Hogyne lennének azok, valami atavisztikus sejtelem nyilván van bennük arról, hogy mi vár rájuk, oszt' akarják is meg nem is, hát szerencsétlenkednek. De olyan helyesek, nem?

Erről van szó, a Human TrafŢc egy olyan helyes kis film. Kicsit béna, kicsit pimasz, a filmművészetet speciel nem újítja meg, de az hülyén is venné ki magát. Már csak egy kérdés maradt tisztázatlan: hol volt ez a kis gyöngyszem majd' hét esztendeig? (Nem vicc: 1999-es kel-tezésű az opus.) Biztos szerencsétlenkedett valahol.