A Betépve című film elején felirat figyelmeztet bennünket, hogy igaz történetet fogunk látni. Aztán a narrációból és a gyermekkori képekből az is rögtön kiderül, hogy egy ember életét látjuk majd megelevenedni. A felirat olyan, mintha egyszerre akarná a történet súlyára felhívni a figyelmünket, és egyszerre menekülne is a fikciót illethető elvárások elől. Mintha a valódiság bármit is szavatolna. Mintha az, ami valaha valakivel megesett, az önmagában erősebb lenne a legbátrabb fantáziánál is. Mintha az élet csupa izgalmas és felkavaró eseményből állna, és mindenki, aki él, egy filmet hordozna a mellényzsebében.
Pedig vannak halálosan unalmas életek - ráadásul ennek felfedezésére a legtöbbször nem is kell messze mennünk, sokszor elég, ha számba vesszük a sajátunkat -, melyek egy felirattól még nem válnak érdekessé, de még attól sem, ha a mondat mögé leforgatnak egy filmet is akár. A forgatókönyvírók és a rendező valamiért belesétáltak a csapdába, és hosszadalmas munkával filmet gyártottak egy drogkereskedő vontatott és érdektelen életéből. Szépen belefeledkeztek a munkába, így munkájuk eredménye pontosan megismételte nyersanyaguk kiáltó hiányosságait, és lett az egészből egy bárgyú, lassú, eseménytelen és kiszámítható film. Ted Demme rendező kapott egy csöpögős forgatókönyvet, melyet másodmagával Nick Cassavetes jegyez, valamint néhány húzónevet, hogy csináljon belőle egy, az utóbbi időben piacképesnek bizonyult hetvenes évek nosztalgiafilmet. Kellemetlen, cinikus alapállás. Ami bevált, abból gyártsunk számtalan duplikátumot, egészen addig, amíg a közönség hányingert nem kap a trapéznadrágoktól és karcsúsított bőrdzsekiktől.
A Betépve engedelmesen követi a gazdasági követelményeket, olyannyira, hogy az az érzésem, az alkotók nem is nagyon láttak az egészben többet puszta anyagi tranzakciónál. A film egyetlen pontján sem lesz ugyanis világos, hogy miért nyúltak az egyszer milliókat kereső, másszor börtönben merengő, többször visszaeső drogkereskedő életéhez, mint ahogy az sem, hogy miért így. A lehető legszellemtelenebb módon, lineárisan haladnak Mr. Jung életében, kerülgetik a gondosan kiépített érzelmi szigeteket, és mellesleg betegre röhögtetik a nézőket az iszonyúan színvonaltalan, öregítő sminkekkel és ruhamegoldásokkal. Munkájuk nyomán Johnny Depp amúgy is döbbenetesen hiányos színészi képességei tovább gyengülnek az öregkori hastömésekkel és hamuszürke parókákkal. A kétórás film legalább a duplájának tűnik, mintha Mr. Jung világhíres kábítószerügynök két ember helyett élte volna középszerű életét, és két ember helyett fuldokolt volna a családjához és egy szem kislányához kötődő szirupos részletekben.
A Betépve kriminek nagyon szerény és ártalmatlan, színtelen, sztárok jutalomjátékának pedig leleplező. Kiderül belőle, hogy a már emlegetett Johnny Depp mennyire keveset tud a mesterségéről, és milyen zavaróan szembetűnő megoldásokkal dolgozik, valamint hogy Penélope Cruz szépsége eltörpül gondolattalan és ízléstelen színészi játéka mellett. A film talán egyetlen erénye a legutóbb a Harcos és hercegnőben látott Franka Potente egy kis szerepben: súly, erős, jelenlét, intelligencia. Százhúsz percből tizenöt jut rá.
