William Shakespeare, a ponyvafüzeteket gyártó őstehetség, örök forrása a filmkészítőknek. Az ok, a történeteiben nagy számmal fellelhető árulás, gyilkosság, szerelem, félreértés és komédia. Kifogyhatatlan ötlethalmaz, minden színházi előadás és minden film más és más. Természetesen a szerző neve garancia arra, hogy túlságosan nem láthatunk rossz előadást. Mert erősek a dialógusok, ismerősek szituációk, egy szó, mint száz, valami szórakoztatót mindig lehet találni benne.
A több Shakespeare-filmet is jegyző Kenneth Branagh, valami újat, különlegeset szeretett volna kihozni az Ahogy tetszik című drámából. Például azzal, hogy japán ruhákba - díszletbe öltöztette a szereplőket, meg az Ardennes-i erdőt. Egy darabig vár a kedves néző, hátha lesz valami indoklása ennek a japánosításnak, de indoklás nem jön, sőt következetesség sem, ezért egy idő után betudjuk annak, hogy "olyan divatos mostanában Japán". Ettől viszont nemcsak meglepőek, hanem erőltetettek is lesznek az olyan jelenetek, mint amikor Frigyes, a gonosz herceg és követői nindzsáknak öltözve űzik el az aktuális herceget, vagy a nagy birkózós jelenet, amikor Rosalinda megismeri Orlandót, igazából egy szumó-birkózás.
Bár sokszor valóban szép látvánnyal ajándékozza meg a cseresznyevirág és a nyári kimonóviselet a filmet, sajnos ez annyira eltereli az alkotók figyelmét minden egyébről, hogy az eredetileg vicces és fordulatos dialógusokon legszívesebben elaludnánk, mivel a ritmusra meg a színészi játékra nem áldoztak annyi figyelmet. Annál inkább arra, hogy ez az izgalmas, darab szép, kedves és mindenekelőtt píszí legyen. Itt Orlando és Oliver fekete, a pásztorlány és a favágó sárga, Rosalinda vörös, a jó herceg szakálla pedig fehér.
Kenneth Branagh egyik legsikeresebb Shakespeare-adaptációja a Sok hűhó semmiért. Ugyan ízlés dolga, hogy Hamletnek Laurence Olivier, Mel Gibson, vagy Kenneth Branagh volt a legjobb, de én személy szerint Olivierre szavazok. Az V. Henrik érdemeit sem tagadhatjuk meg Branagh-tól, de a Sok hűhó semmiértben igazán nagyszerű színészvezetést (ami Emma Thompson miatt gondolom nem volt nehéz), sziporkázó dialógusokat és pörgő ritmust láttunk.
Ne hasonlítsuk tehát az Ahogy tetsziket a Sok hűhó semmiérthez, és ha jóindulatúak vagyunk, akkor elmondhatjuk, hogy kellemes vasárnapi mozizást kínál, bár személy szerint láttam már jobb előadást gimnáziumi színi társulattól. Mindenesetre Branagh színészvezetési képességét megcsillogtatja a megöregedett Kevin Kline-nál, annál a színésznél, akit legutóbb Az utolsó adás című Altman moziban sem ismertem fel.
