A Válogatott gyilkosok első ránézésre egy vérbő, tökös akciófilm, amiben bajszos és barkós angol keménylegények igyekeznek kiirtani egymást, miközben Robert de Niro valahol a háttérben számolgatja a fizetését, most akkor tízmillió dollár vagy font, mert nem mindegy, uraim. Aztán ha jobban megnézzük (nem hagyjuk ott az első félóra után), akkor látjuk, hogy ez a film csak egy szánalmas macsóóda, amit ráadásul a készítők igyekeztek a legelcsépeltebb szlogennel érdekesebbé tenni: igaz történet alapján készültnek hazudják.
A film alapja egy könyv, amit még 1991-ben írt egy Ranulph Fiennes nevű fickó két titkos szervezetről, melyek úgy játszottak a Közel-kelet sorsával a nyolcvanas években, mint egyszeri pénzügyminiszter a magyarok megtakarításaival. Az egyik szervezetben mestergyilkosok tömörültek, akik képesek voltak csak úgy, mindenféle lelki skrupulusok nélkül gyilkolászni felnőttet, gyereket és kecskét egyiránt, nem érdekelte őket az ok, a háttér, klasszikus zsoldosként tették a dolgukat. A másik banda, a Feather Men meg a brit kormány, illetve az annak dolgozó pénzemberek és befolyásos politikusok megbízásából nyúltak bele az eseményekbe, és akadályozták meg, hogy a gyilkosok kinyírják az írót.
A gyilkolászás hátterében olaj áll, egészen pontosan egy sejk, akinek a fiait az angol csapatok kinyírták Ománban, ahol hivatalosan ott sem voltak, de ha igen, akkor sem lőttek senkire, illetve ha mégis, akkor csak önvédelemből, és a királynő védelmében, amiről persze mindenki tudja, hogy humbug, aki ismeri a vietnami háború történetét a megfigyelőkként részt vevő amerikaiakkal. A sejk meg berág, és szeretne bosszút állni, hatmillió dollárt kínál a zsoldosoknak azért, hogy kiiktassák azokat az angolokat, akik a gyerekek haláláért felelősek.
A probléma a történettel csak annyi hogy az író ugyan ügyesen összeszedi a valóság neki tetsző darabkáit, és körít melléjük egy első ránézésre akár még hihetőnek is tekinthető történetet, de az ettől még nem lesz igaz, sőt. A könyvben leírt egyik gyilkosságról már többször kiderült, hogy kamu, az író maga is kénytelen volt a kezdeti "igen, engem is a Tollas emberek mentettek meg, mert arab ifjakat beleztem vidáman" álláspontról a hümmögésre váltani akkor, amikor rákérdeztek nyíltan, hogy akkor most igaz történetet mesélt el, vagy csak egy átlagos akciófilm forgatókönyvét írta meg ügyesen.
A filmben a gyilkosokat Jason Statham és Robert de Niro, a rájuk vadászó csávót Clive Owen alakítja, szerepet kap még az egyre betegebb sejk, a fia, aki nem akar a sivatagban élni, a Lost egyik mellékszereplője és egy nő is, mert anélkül ilyen filmet nem lehet forgatni, hiszen, valamiféle látványos motivációt adni kell a főszereplő gyilkosnak, aki visszavonult, és csak azért jön elő, mert egykori tanítómestere belekeveredett valamibe.
Statham a szokásos összeszorított szájú, keveset szóló, de azonnal és erősen ütő csávót hozza, megy előre, mint egy IMF-pénztáros, és mindent elsöpör az útjából, közben olyanokat mond, hogy "én már eleget gyilkoltam" és amikor egy kiskölyköt majdnem fejbe lő hat centiről, kiszáll a buliból, és horgászik. Aztán de Niro szarba kerül, és mennie kell segíteni neki, Most Az Egyszer Utoljára.
Clive Owen rettentő vicces bajusza és meghökkentően nevetséges üvegszeme akkor kerül elő, amikor Statham és haverjai (egy mestergyilkosnak is vannak haverjai, a Nagyon Laza, De Iszonyú Jól Verekedő Nőcsábász és a Láthatóan Piromániás Elmebeteg) elkezdik lenyomozni a sivatagban annak idején erkölcstelenkedő brit katonákat, és módszeresen kiiktatják őket. Itt indul a buli, a két nagyszerű férfi egymásnak feszül, és ún. macska-egér harc bontakozik ki a szemünk előtt, aminek a végét már az első percben tudjuk, és nagyjából annyi izgalmat tartogat, mint egy Való világ-párbaj a vasárnap esti punnyadásban.
A filmet rendező Gary McKendry azt hitte, egy akciófilmhez annyi elég, ha a két főszereplő folyamatosan lő, és Schwarzeneggert megszégyenítő beszólásokkal hergelik egymást. A Válogatott gyilkosok a vékony, és hihetetlen történetnél hasal el, amit nehéz ásítás nékül végignézni, a füstös irodákban komoly képpel bólogató, és a szereplők sorsával istenként játszó öltönyös gyökerek láttán pedig kínjában csak röhög az ember, az ilyen nagyon titkos társaságok a Ludlum- és Follett-regényekben még viccesen komolyak voltak, ebben a filmben viszont nagyjából annyira tűnnek valóságosnak és hihetőnek, mit az áruházi Mikulás. Értékelés: 1/5.
