U-571 címmel egy nagyon színvonalas produkció kerül a mozikba, amelyben a háborús film legjobb hagyományai (erős jellemek, drámai hangvétel, mesteri feszültségkeltés) keverednek napjaink hasonló témájú filmjeinek aprólékos precizitásával és mellbevágó realitásával. Teljes joggal tekinthetjük Wolfgang Petersen rendezte A tengeralattjáró párdarabjának, némileg "amerikásabb" zamattal, ugyanakkor jólesően visszafogott stílusban. A tengeralattjárókról szóló filmek mára már közel állnak ahhoz, hogy egy saját, külön műfajt alkossanak. A bezártság, az elveszettség és az idegen közeg táplálta félelmek, az emberek túlzott összezártságából és a kiszolgáltatottság speciálisan végletes állapotából fakadó feszültség, a belső és a külső terek egyaránt sajátos látvány- és hangulatvilága szorosabban fűzi össze őket, mint a más, egymáshoz hasonló témájú filmeket. Ha tehát a néző egy "tengeralattjárós filmre" vesz jegyet, nem érheti különösebb meglepetés. Egyetlen szempont oszthatja meg ezt az amúgy fölöttébb összetartó kis társaságot, a történet ideje: második világháborús vagy kortárs, dízel vagy nukleáris. Jelen történet 1942-ben játszódik, hajónk tehát dízel. A példásan egyszerű és frappáns sztori szerint hőseink (Matthew McConaughey, Jon Bon Jovi, Bill Paxton) nem kisebb feladattal hagyják maguk mögött a hazai vizeket, mint hogy a híres Enigma rejtjelező gépek egyikét megszerezzék egy német tengeralattjáró fedélzetéről. Az elfoglalt hajóról éppen a kincsetérő kódfejtőt pakolnák át sajátjukra, mikor ez utóbbi megsemmisül. Így egy amúgy is kissé lestrapált és teljesen idegen hajóval kell biztonságos kikötőbe érniük. Ez pedig koránt sem egyszerű feladat a rájuk vadászó német tengeralattjárók süvítő torpedói közepette. Hazavezető útjuk során van ezen kívül rejtőzködés a kritikus 200 méteres mélységhatáron, versenyfutás az idővel a ritkuló levegőben, lövedékként kivágódó szegecsek, vízbetörés és még néhány jól ismert, mégis működőképes, a néző adrenalin szintjét emelő dramaturgiai helyzet. De ne csodálkozzunk ezen. A modern tengeralattjáró lényege az ütőerő, ezért a róluk szóló történetek kulcsa a felelősség. A régieké a félelem.
