Kusturica sikeres vállalati igazgató, aki az egzotikus balkáni bizniszt egyszer sikerre vitte a Macskajajjal, azóta csak ül, és fényezi a brandet. De kit érdekel, hogy ez már nem ugyanaz?
Emir Kusturica ritka rossz filmet készített, és talán már az is nagy kihívás, hogy végigüljük. Az ötletes balkáni emberek varázslatos és vicces világából, a színes-egzotikus cigányvilágból, a balkáni kavalkádból olyan terméket hozott létre, ami bőven elég ahhoz, hogy Cannes-ban mindig jelöljék, ahogy ezt a filmet is 2007-ben. A nyolcvanas évekbeli magyar tévéfilmekre hasonlít, csak azokat valamiért lehetett szeretni, ezt nem.
Kusturica elmesélte a Balkán történetét A papa szolgálati útra ment, A cigányok ideje és az Underground című filmekkel, majd a Macskajajjal világhírűvé, poptermékké tette. Mára ebből él csak Magyarországon Szőke András, hangulatában hasonlóakat gyártanak jelenleg is az Egy bolond százat csinál alkotói, a Gyöngyössy-Kabay-páros. Súlyos állításra kell ragadtatnom magam: Az ígéret szép szó olyan, mint a Koltai Róbert-féle Megy a gőzös, csak összehasonlíthatatlanul rosszabb, kis közösségestől, colour locale-ostól, vulgáris poénjaitól kezdve a balkáni hangulatig és egyszerű karaktereiig.
Egy igazi mesét kapunk most a világ végén, egy szerbiai négyfős faluban élő kisfiúról, aki nagyapja kívánságára elindul a városba, hogy teljesítse annak három kívánságát: adja el a marhát, vegyen egy Szent Miklós-ikont és házasodjon meg. A nagyapa kamu haldoklásá következtében el is indul a városba.
Az ígéret szép szóban megint vannak már az unalomig ismert maffiózók, akik teljesen ugyanolyanok, mint az eddigi filmek hasonló karakterei. A Macskajaj vicces volt, de Kusturica úgy ismétli magát, mintha csak ezt tudná kiköpni a gyártósor. Persze a sokszorosítás és az ismétlés is lehet egyfajta művészet. A szerb maffiózók egy World Trade Centert akarnak építeni, mert abban van a pénz, ezért összevissza kavarnak teljesen érdektelenül, miközben nyomják ezt a városi cowboygengszter-stílust: néha hegyesen felhugyoznak a lámpára, néha megdugják a csirkét vagy a tehenet, mert annál jobb nincsen.
A 12 éves kisfiú, a mesebeli kiskirályfi a józan paraszti eszével és szívével először családot talál, majd amikor fejbe vágják egy virágcseréppel, akkor egy Shakira-rajongó lányt is. A kisfiú passzív résztvevője a történéseknek, újdonsült családja leginkább az Austin Powersből ismert Mini-Me-re és nagydarab változatára emlékeztet, akik segítenek neki a maffia ellen, többek között kurvázni is elviszik, mondjuk itt már az előttem lévő székbe vertem a fejem. Miközben a fiú felfedezi a várost, addig a nagypapa a városból trabantlimuzinon érkező helyi vezetőt szívatja, harangot önt és megadja magát a négyfős falu iskolájának egyetlen, mindent beterítő mellű orosztanárnőjének.
Kusturica valamit elmondott korábban a szerb világról, a Balkánról, annak minden humorával és fájdalmával, sorsszerűségével és babonáival, majd amikor a velencei fődíjat és világméretű közönségsikert ért el a Macskajajjal, akkor hirtelen elfelejtette, hogy ezeknek a filmeknek azért valami lényege is kell legyen. Beindult a franchise, jöttek a filmzenék, a koncertek, a dokumentumfilmek, önálló életre kelt a Balkán-biznisz, egész Kelet-Európa ráállt erre a műfajra, ami alapjaiban a cseh filmekben volt meg. Az ígéret szép szóra lesüllyedt a rosszfajta stand up comedy szintjére a sok, kínosan hahotázó poénra kihegyezett mikrosztori miatt, sajnos a rá jellemző balkáni mágikus realizmus már csak nyomokban kerül elő. Ami eddig többletjelentésű jelkép volt, az mára csak poénforrás. Eltűnt a lényeg, a szereplők vicces sorsában rejlő dráma és tragédia.
3/10
