Kenneth Branagh, aki hivatásos Shakespeare-adaptátorként van számon tartva, az Ahogy tetszikkel nem fogja magát belopni az átlag mozinéző szívébe. Blöff, de azért Shakespeare.
Kabuki előadással, meg szamurájtámadással nyitni egy Shakespeare-filmet eredeti ötletnek tűnik, mégha így csak később kezdenek derengeni az eredeti sztori körvonalai. Nem essünk abba a hibába, hogy megpróbáljuk összefoglalni a Shakespeare-dráma eseményeit, mert akkor részletezni kéne a kibogozhatatlan rokoni kapcsolatokat is, azért a szereplőket felsoroljuk: van a gonosz Frederick herceg, aki száműzi testvérét, később annak lányát, Rosalindát (Bryce Dallas Howard) is, aki később férfiruhába bújik. Majd Rosalindával menekül a gonosz herceg lánya (Romola Garai) is. A lényeg, hogy az egész csapat egy erdőben köt ki, ott élnek, és hosszas dialógusokba bocsátkoznak egymással. Persze a végén minden a helyére kerül, mindenki összeházasodik azzal, akivel kell.
A gonosz Frederick herceget, és száműzött öccsét, a jó herceget ugyanaz a színész, Brien Blessed alakítja. Ez igazi unikum. (És közben azt is kivitelezi, hogy Rosalindát férfi ruhában nem ismeri meg az udvarlója. Megoldás: női ruhában csak legyező mögött látta.) Egyébként Blessed nem először szerepel Branagh-filmben. A film zenéjét meg az a Patrick Doyle szerezte, aki szintén dolgozott már Emma Thompson egykori férjével, aki Helena Bonham Carter miatt lépett le annak idején. A rendező, ha feleségéhez nem is, színészeihez, munkatársaihoz köztudottan ragaszkodik. Jól teszi, megint csodásan játszanak a keze alatt.
Ugorjunk vissza 1990-be, amikor Kenneth Branagh két órán keresztül ücsörgött egy kyotói templom kertjében, és kitalálta, hogy az Ahogy tetszik cselekményét a 19. század végi Japánba helyezi. Tizenhat év múlva nemcsak, hogy emlékezett az ötletre, de meg is valósította. Így a szereplők egy része japán arc, és sokan a Shógunból jól ismert öltözékekben, és a Tarantino-filmekből megszokott katanákkal felszerelkezve játszanak Shakespeare-t. Aki nem japán ruhában van, az meg 19. századi európai viseletben rója a szépen berendezett erdő ösvényeit. (Persze egyetlen másodpercet sem forgattak Japánban, minden külső jelenet a jó öreg Anglia Királyi Botanikus Kertjében lett fölvéve.)
De éppen a film fő vonala, a japánkodás érthetetlen. Az ember először kétségbeesetten keresi a funkcióját, majd a film közepére rájön, hogy az égadta világon semmi értelme nincs, hacsak nem az, hogy még véletlenül se a szokványos reneszánsz kosztümöket lássa a néző, mert akkor úgy érezné, hogy nem kapott semmi újat a mozijegy áráért. Blöff. Hiába rendezte meg Branagh tisztességesen a darabot, de a szamurájokkal, szumóval, meg bonsaiokkal mellényúlt.
Bár az előzetes azt sugallja, hogy egy mai nyelvre átkódolt fergeteges komédiára, új értelmezésre, posztmodern rendezésre számítsunk, ehelyett egy tisztességesen megrendezett áljapános Shakespeare-vígjátékot kapunk olyan bejáratott újításokkal, mint hogy a De Boys-fivéreket színesbőrű színészek játsszák. De akármennyire leblöfföztük is Branagh sok bűvészkedését, a filmet Shakespeare sztorija és szövegei elviszik a hátán, mert csak egy közönségfilmben, mint Luhrman Romeó + Júliájánál, necces a költőiség, a metaforikusság, meg a sokrétűség. Szóval, ha feledni tudjuk a japán vonalat, azért az Ahogy tetszik működik.
