Könnyen lehet, hogy a Bloom testvérek eleve árván jöttek a világra, hisz a felcseperedésükről szóló anekdotaszerű előhangban kizárólag a nevelőszülők láthatók: egy sor reklamáló örökbefogadó, akik rövid próbaüzem után már küldik is vissza a fiúkat az árvaházba. Naná, hogy küldik, hisz a Bloom fiúk már hátulgombolós korukban is komoly veszélyt jelentenek a kisvárosi közerkölcsre: kiskoruk óta fejlesztgetett átverőtechnikájuknak hála, ahol csak megfordulnak, a háztartási megtakarítások nem maradnak érintetlenül. Partedlis-fehérgalléros bűnözői működésüket megkönnyíti, hogy Rian Johnson rendező (a címből ítélve nagy Ulysses-rajongó) inkább a szélhámosmondakör bohócarcú szemléltetőeszközeiként, s nem mint felelős rablovicsokként tart igényt rájuk, így óva teremtményeit a bűnözői lét súlyosabb következményeitől. Kedves bohócok ők: egyik szemük sír, a másik nevet, vagyis úgy tudják komolyan venni magukat, hogy közben valami komolytalan mosolyféle játszik a szájuk sarkában. Kelet-európai átvágótúrájuk is e szellemben bonyolódik; úgy festenek, mint akik egy vicces fotográfia kedvéért a palánkra festett lukon vigyorognak kifelé. Van ilyen háttérből szentpétervári, prágai, montenegrói és New Jersey-i, a harmadik lukon, a bolondos-bájos örökösnő feje helyén pedig Rachel Weisz pofija villan ki. Tartozik még e világutazó trupphoz egy némán cserfes, a robbanóanyagokhoz nagyon értő retro mangalány és néhány további mellékszereplő: mindnek megvan a maga tikkje, hendikepje, s hozzá a jól csengő ponyva-neve. Van e sokadalomban valami Wes Anderson zsúfolt kis világaiból, a Tenenbaumok melankóliájából, melyhez itt némi art deco vonalvezetés és európai patina társul. Kellemetlennek aligha mondható összeállítás, viszont a legfőbb attrakciónak, a nagy átverésnek annyi jelentősége sincs a filmben, mint egy szép mandzsettagombnak.
