Pár szigetországi retardált átrándulván a kontinens egyik ibuszos szegletébe, ripityává lövi egymást, miközben folyamatosan hülyeségeket beszél, és gyakran keserves pofát vág - ennyiben bízvást összefoglalható vizsgált műalkotásunk: decens (kritikai és közönség)sikert jósolok, evvel lesz tele az internet, viszont mi köze mindehhez szerencsétlen Schubertnek? Franznak. Hacsak nem azért küldtük pályára, hogy megkülönböztessen minket Tarantinótól vagy Guy Ritchie-től.

Bruges (ó)városában járunk, mindjárt itt a karácsony. Evidens, egy ékszerdobozban, ennek belátásához nem kell idemásolni a fél bédekkert. Meg hát a film nagyon is rajta van ezen a szálon.

Színházi majsztrók, némi sikerre kapaszkodván sűrűn hajlamosak "kirándulásokat tenni" a film oly izgalmas világába (ellenkező irányban pedig egyenesen tömve van a komp). Ezúttal a kortárs drámairodalom (nézzenek bele egy pillanatra a londoni vagy a magyarországi műsorújságba) üdvöskéje, dédelgetett kedvence teszi a tiszteletét a moziban, nem is előzmény nélkül: van már egy Oscar-díjas rövidfilmje 2005-ből, a Six Shooter.

Emlékeznek még Fellini Satyricon c. dolgozatára? Én se nagyon, de mintha abban lett volna egy vásári komédia jelenete, amiben, zsupsz, levágják a szerencsétlen alkalmi csepűrágó kezét, "mert úgy kívánja meg az előadás dramaturgiája". A mese szerint "élesben". Szóval két dolgot igen nehéz a színházban megcsinálni. Élethűen elővezetni, hogyan intézte néhány ridegebb természetű Shakespeare-hős a hivatali előmenetelét: bár biztosan vannak értők által rajongott ellenpéldák, de egyszerűen hülyén, művin mutat a vér a deszkán. De hát a színház jó ideje birtokolja is az ilyen helyekre illő provizóriumokat.

Ezt az ibuszos dolgot már említettük, azt lehet még nagyon nehéz megmutatni a színházban, hogy "Szép város Kolozsvár" (Verona, Ravenna, Velence - Shakespeare-nek ma utazási irodája lenne).

Így, ha már moziba keveredtünk, az lesz a legjobb, ha azonnal assasinokat küldünk Bruges-be. Korunk bérgyilkosos irálya amúgy is a drámaíróknak kedvez, aki büfé a párbeszédben, az már egy fél Tarantino, aki puskásokat tud beszéltetni (oh, mert azok nyilván nem is a szavak emberei), az már egy egész - és ez nálunk stimmel, mint a karikacsapás. De mihez kezdjünk még egy Tarantinóval? Akárha európai is az illető. Hacsak nem hozza be a pályára Schubertet, adott esetben, mint a komolyzene (komolyfilm) Seress Rezsőjét. Legőszintébb sajnálatomra a Csontzenész hazament. ' biztos bort is ajánlott volna hozzá. De az a helyzet, hogy az egyik hős átballag valami szép középkori hídon, hogy felvegyen egy stukkert, a másik pedig épp szállodai ágyán seped a legmélyebb depresszióba (voltaképpen semmit nem árulhatunk el, McDonagh kétségtelen hatékonysága erőszakosan poénfüggő), amikor felcsendül Schubert 1827-ben kezdett, címünkben idézett című ciklusának utolsó dala, A kintornás (Der Leiermann), aminek motívumai már az elejétől ott bujkálnak a filmzenében. Nézzék, én nem tudom pontosan belőni, hogy a falu szélén, a jégen meztélláb ácsorgó tata, akinek nadrágja szárát kutyák cibálják, most Bob Dylan Tamburásának (hacsak nem a Villa Negráé) az előképe, vagy a hamelni patkányfogó utózmánya, de sejthetik, jó vége nem lesz a dolognak, mert valami öngyilok van készülőben. Hisz a dalciklus hőse, a reménytelenül és keservesen szerelmes ifjú azt kérdi, menjek-e veled, fater? Ugyan, hova?

Most mit szépítsem, ha McDonagh történetét beadnám akár a legridegebben tartott szarvasmarha-állománynak, azon menten megkergülnének. De ez teljesen másodlagos, mert annyit pofáznak a műben, hogy nincs ideje senkinek a sztori mérhetetlen mesterkéltségén agyalni, utólag meg kínos még önmagunknak is bevallani, hogy min is mulattunk ilyen prímán. Ha meg egy percre befogják a pofájukat, lőniük kell nagyon, vagy leesnek valahonnan (nagyon).

Viszontag, ha a Csontzenész helyett a tévésmacit hívnánk ki az esethez, ő nyilván avval jönne, hogy a jövő héten a Retek2-n, a hajnali sávban megy Hans Steinbichler 2006-os Winterreise című filmje. És még azt is hozzátenné, hogy annak a főszereplője egy 50 feletti vállalkozó, aki nem mellesleg mániás depreszszióban szenved, anyagilag tönkrement éppen, a film nagy része pedig a behavazott Bajorországban játszódik, de aztán elutazik Afrikába visszaszerezni a pénzét. Közben egyre jobban belepi a depresszió, a Schubert-dalciklust hallgatja discmanről, végül öngyilkos lesz. Hangulatfestő elem volt csak: a mű nem szerepel egyik tévé műsorán sem, az idei német filmhéten adták (a megkérdezett valami Trochéról beszélt).

Tehát nem elég, hogy az idény első igazán jó filmjének kócból van a sztorija, de még azt is szemrebbenés nélkül mondhatjuk rá, hogy ától zéig receptre (stíltől kevésbé távolodván: kottából) készült. Ibusz + szuper naturális vériszam + kanyhalló dumák, és készen van a filmecske! Mondjuk nyakon öntve némi szolid európai nagyképűsködéssel (a város és a Schubert mellé egy nagy tányér Hieronymus Bosch is kerül az asztalra). Néhány kecsketúrót nyomva lejárt szavatosságú politikai korrektségnek.

Akkor mitől jó, tessék mondani? Nos, a magam részéről a műgondra gyanakszom. Az alapos, precíz munkavégzésre, a kínálkozó könynyebbik utak gondolkodás nélküli tagadására, a poénok kidolgozottságára, a beállítások következetességére, a színészi játék helyén kezelésére: kicsit vadulhattak a sztárok, Fiennes és Farrell, az európai arc, Gleeson is úgy csinál, ahogy szokott. Nézzék meg nyugodtan (a magyar cím ellenére is).