Írtuk már itt, de most névvel, címmel, rendszámmal ellátott bizonyítékunk is van: Hollywood (és persze európai uszálya) a nagy ötletek korszakát éli. Momentán egy forgatókönyv piszkosul nem kezdődhet úgy, hogy a fiú találkozik a lánnyal, körbe is röhögnék vele az alkotót. Nos, bízvást állíthatjuk, A fülke szerzőit ilyen veszély nem fenyegette: ez a dolgozat valóban csudára ki lett találva. Ráadásul az ötlet nagysága éppen kicsiségében, látszólagos minimalizmusában rejlik.
Mi lenne, ha egy egész estés, majdnem másfél órás (81') film egyazon helyszínen, hovatovább zsebkendőnyi területen játszódna, még csak nem is egy tágas mezőn, ahol elfér akár egy néptánccsoport is, de még csak egy szobában sem, hisz ott megbújhat tizenkét dühös ember, de konkrétan egy telefonfülkében, ahol a készülék éppen aktuális használóján kívül egy teremtett lélek nem lehet. Mindezt a mobiltelefon korában, mindezt New Yorkban, ahol aztán mindenki akár több marokmasinával rohangál, kel, fekszik. A főcím előtt minderről pontosnak ható statisztikai adatokat kapunk, amiben az a jó, hogy azonnal el is felejtjük őket, nem úgy azt az egyet, ami a kiválasztott fülkére vonatkozik, innen átlagosan háromszáz hívást kezdeményeznek naponta. Természetesen a való világban járunk, ez a telefonállomás igazából is létezik, akár most is oda lehet menni, meg lehet nézni.
Innen bonyolítja napi rendszerességű és teljesen magántermészetű hívását hősünk is, aki egyébként lendületes, szabadúszó pr-ügynök, alapjáraton fölszerelve egy zsák mobillal, továbbá egy igyekvő samesszal, akinek nyilvánvalóan még nála is több kézikészüléke van. A némileg avíttasnak tetsző megoldást azért preferálja a brutálisan antipatikusnak fölrajzolt fiatalember, mert tilosban jár, egy reménybéli és kétségtelenül szemrevaló színésznőcskét hívogat, komoly és határozottan tisztességtelen szándékkal: félrelépne vele, amilyen gyorsan csak lehet. Azért mellőzi a mobilt, mert kedves felesége hajlamos időnként ellenőrizni kimenő hívásait.
Mármost, ha kölcsönkérte volna kis segédje valamelyik zsebtelefonját, szerintem jobban járt volna. De vajon mi is? Nem könnyű kérdés: egyelőre annyit mondhatunk, A fülke vitathatatlanul kiemelkedik a mindennapi hollywoodi áradatból, ha nem is hibák nélküli darab.
Történik ugyanis, hogy az egyik művésznőcske irányú bepróbálkozás után megcsördül a készülék, s a még ott tipródó hős... Hallgassanak rám, soha ne vegyenek fel csak úgy a világba belecsörgő nyilvános telefont, mert annyit se mondanak: fapapucs, máris egy film közepin-elejin találják magukat, az meg kinek hiányzik.
A hívó egy monomániás gyilkos, s azért jelentkezik, mert pont a hősünkkel van elszámolnivalója. Sajnos tehát a startnál (igaz, eddig láttunk egy villanásnyi Eminem-paródiát, remek) billen egy kiadósat ez a nagy ötlet. Jó napot, én vagyok a monomániás gyilkos, referenciáim a következők: két hete megöltem egy német pornócézárt, mert pedofil volt, és gyerekek tucatjait tette tönkre, kergette pusztulásba. A múlt héten meg megöltem valakit... már nem emlékszem (- a kritikus), de az legalább egy tömeggyilkos volt. Azért háborgatnám így ismeretlenül, mert uraságod meg akarja csalni a feleségét, ami csúnya dolog.
Egy monomániás gyilkostól szerintem ez nem szép. Portfóliójából következően Radovan Karadzicot kellett volna hívnia, gondolom, ő mással beszélt. A mesének vége, nem mondom tovább a történetet, végül is a film tulajdonképpen nézhető. A telefonfülkében szorongó szerencsétlen a célkeresztbe kerül, látjuk rajta végig azt a kis piros pöttyöt, lézerizé, a filmekben mindgyakorta használt eszköz áldozatbemutatás előtt. Ahogy mondani szokták, macska-egér harc veszi kezdetét, némi járókelői (három helyes prosti) és jelentős mértékű rendőri (Forest Whitakert én eddig minden filmjében nagyon jónak láttam, de lehet, hogy csak tetszik) asszisztencia mellett.
Egy előbb megfoghatatlan, aztán nagyon is valóságos hang reguláz egy patkányfogóba szorult nyomorultat, s szavai nyomatékosítására cselekedni sem rest, lelő valakit az utcáról. Ez megy a film végéig. És ekkor üt nagyot vissza a monomániás gyilkos következetlensége: ugyanis egy meg nem valósult megcsalási kísérletről, Hollywood jelenlegi forgatókönyv-írói kapacitását figyelembe véve, egész egyszerűen nem lehet egy teljes órát pofázni, mert az menthetetlenül unalomba fullad.
Pedig valóban jelentős erők szövetkeztek ezen unalom elkerülésére. A helyenként bizony isten feszült onemanshow elővezetője, az új amerikai fiúkedvenc, Colin Farrell például alaposan kitesz magáért. Fázisról fázisra követhetően hoz egy fejlődéstörténetet, biztos, hogy nem őmiatta válik mégis érdektelenné a combosodása visszataszító nyikhajból valamennyire felelős férfivá.
A rendezőről már ne is beszéljünk, a virulens veterán, Joel Schumacher minimum hozza a formáját: láthatóan ura a helyzetnek. Mindaz, amit mondjuk a Batmanokból vagy az érthetően világsikerré vált, Michael Douglas-féle Összeomlásból hozott, gondosan ott van a vásznon, sőt e téren a szükséges plusz is. Talán csak a varázsos New York-i utca miliőjét hanyagolja kicsit, ahogy halad előre a nehézkes forgatókönyv. Hírlik, Az Operaház fantomja készül.
Mindent összevetve csak azt mondhatjuk, mint előbb: érdekes próbálkozás, valamivel a hollywoodi átlag fölött.
