Az idei (2007) Cannes-i filmfesztivál Arany Kamera díjas (vagyis a legjobb első film) filmje a Medúzák, tipikus fesztiváldarab. A legjobb fajtából. Etgar Keret kellemesen melankolikus filmet készített szakításról, szeretetről, féltékenységről Tel Aviv hétköznapjaiból. Nem szenvedélyeset, hanem egy lassan és kellemesen hömpölygő némi humorral és némi szomorúsággal fűszerezett celluloid-délutánt.
Három nő néhány napját követjük végig a történet során. Batiát elhagyja a barátja és mielőtt összeomlana találkozik egy rejtélyes kislánnyal. Keren eltöri a lábát az esküvőjén, így a várva várt nászút ugrott, elmennek egy nyomasztó hotelbe a közelbe pár napra újdonsült férjével. Joy, a Fülöp szigetek-i nő arra készül, hogy öt éves fiát meglátogassa a születésnapján, addig viszont még vigyáznia kell egy kezdetben undoknak tűnő öregasszonyra. Batia és Joy egyszer egy pillanatra egymásnak mennek az utcán, de ezen kívül semmi nem köti össze történetüket. Hacsak nem az emberekhez fűződő viszonyaiknak pici változása. Megtudjuk, milyen érzés az elromlott nászúton megismerni a házastársat, megszeretni egy idegesítő idegent vagy látni hogyan találja meg újra önmagát egy fiatal nő. Mindezt kevés beszéddel ám annál erősebb képekkel.
Etgar Keret filmjében igazából semmi újszerűség nincsen. Története az emberi kapcsolatok működésébe próbál belepillantani, vad színek és speciálisan rángatózó kameramozgás nélkül. A filmre csupa pasztellszínek jellemzőek (sok-sok világoskékkel), a kameramozgás lassú és egyszerű. Többször helyszíne a tengerpart, ami olykor egy emléket, olykor egy karibi utazás szomorú mását vagy éppen egy ajándékot rejt. Attól függően, hogy ki van a tengerparton, más-más jelentése lesz ennek a helyszínnek, ami nem mellesleg jelentősen rányomja bélyegét a film színvilágára is. Legtöbbet az arcokon időz a kamera, ami különösen szerencsés, ha az emberekről akar valaki filmet készíteni. Nagyszerű volt a rendező színészválasztása is. Sarah Adler szuggesztív arca tökéletes találat a néha kissé lassú, befelé forduló és szeretetre vágyó Batia szerepére. Adler nem sztár, de itt-ott láthattuk már kisebb szerepekben, arca tipikusan az az ismerős arc, amit már mindenki látott valahol - egy régi ismerősön, egy másik színésznőn - de nem tudja megmondani, hogy pontosan ki is az. Ez az ismerősség és az erős színészi jelenlét formálja Batia szerepét kerekké és igazivá.
Shira Geffen forgatókönyvíró és Etgar Keret rendező készítettek egy olyan filmet, amit érdemes megnézni. Nem lesz ez sokat hivatkozott alapmű, valószínűleg pár év múlva csak halvány emléke lesz róla a Cannes-i zsűritagoknak is. De néha meg kell nézni egy-egy olyan filmet is, ami nem szakít szét a fájdalomtól és nem is okoznak rekeszizomlázat a durrogó poénjai. A Medúzák egy olyan film, ami kellemesen elmélyült pillanatokkal ajándékoz meg. S van olyan, hogy ezek a pillanatok hatalmas ajándékokká változnak.
