Nagyon skandináv, nagyon félhomály, nagyon melodráma. Hány ütközés fér meg egy koppenhágai hotelben?
Összenő, mi összetartozik
Mostanság újra siklik a svéd-dán szánkó, ha filmművészetről van szó, persze nem minden lány tetovált, nem találja magát mindenki rögtön Hollywoodban, de az otthon maradtakra is érdemes figyelni. A Room 304 amolyan az Ütközésekhez, vagy az Inárritu-filmekhez hasonlatos sokszereplős és -történetes elbeszélés, ahol lessük, mikor érnek össze a szálak. Bár mindez csak félig igaz, hiszen a karakterek összezárva, szinte egy légtérben igyekeznek befolyásolni egymás sorsát a pillangó-effektus elve mentén; ezzel egyrészt könnyebb dolga van a forgatókönyvírónak, mert nagyobb eséllyel teremt metszéspontokat, másrészt ilyen börtönszituációban, ahol az egyik szoba vagy folyosó épp olyan, mint a másik, nehezebb ezt a tervei szerinti sokszínűséget kivitelezni. Épp ezért aki csak lehet, külföldi, a szálloda takarítónői filippínók, a konyhai melós délszláv bevándorló és így tovább. Ugyanakkor ez nem csak egy megkülönböztető jel a mindenkit egyformára festő félhomályban, hanem saját története szempontjából funkciót is ad a szereplőnek, ha mást nem, hogy nem beszéli a nyelvet (aminek aztán következménye lesz).
Ki kopog az ajtómon?
[img id=315458 instance=1 align=left img]A figuráink tehát a lehetőséghez mérten változatosak. Van titkolózó szerelmespárunk, akik a szálloda egyik épp használaton kívüli szobájában bújnak el együttlétekre, van évtizedes bosszút forraló balkáni menekültünk, férfiakkal a bárban flörtölő, s kétségbeesését palástolni igyekvő középkorú asszonyunk, illetve az ember, kinek pókerarca a legnagyobb rejtély, a portás. Egyazon pókháló különböző szálain remegnek mind, útjaik hol így, hol úgy hatnak egymásra, nem mondom, hogy mindig logikusan vagy életszerűen, de azért erőlködéstől mentesen. Mint ahogy ez az egész búskomor északi hangulat is hol egész az öncélú szenvelgés mértékéig fokozódik, hol kifejezetten megfelelő érzelmi húrokat pendít meg a nézőben. Mert a Room 304 mély emóciókkal telített film, giccsnek tán-tán még nem mondanám, de hatásvadásznak igen, s ezt a párbeszédek, a mimikák, a világítás és a vágás és még sorolhatnám mi minden, így együtt teremti meg. Én speciel többnyire kifejezetten könnyen sodródtam együtt a hangulattal, s ezt talán érdemes is aláhúzni, mert nem mindig a történet (bármilyen sok is van belőle az egész mátrixon belül) az, amely továbblendít minket. Ami akár furcsa is lehet egy krimi (?) esetében. Mert az viszonylag korán kiderül, hogy valakinek komoly egészségügyi problémái adódtak a szálloda falain belül, erre enged következtetni a fentebb már említett rideg portárs véres tenyere. Ha a feketevágás lehetőségét nem is zárjuk ki, akkor is hamarosan feltűnik a szennyesvödörben egy pisztoly, ez pedig újfent a bűntény lehetőségét erősíti. Kérdés, hogy ki támadott itt kire, milyen okból stb. Vagyis nem tudunk semmit, amikor visszaugrunk az időben, s másfél órán át várjuk a megoldást. Innen nézve tehát igen, krimivel van dolgunk.
Baljós árnyak
Ha azonban mégis a karakterfestés felől közelítjük meg a dolgot (javaslom, tegyünk így) sokkal inkább melodrámának tűnik a Room 304. A bűntudat, a veszélyérzet, a bosszúvágy, a kétségbeesés, a félelem a gyengeség, az önbizalomhiány – megannyi olyan többnyire titkolt érzés, amely szinte szétfeszíti ezeket a külvilág számára magukat makulátlannak feltüntető szereplőket. És ahol az ilyen elfojtások fel-feltörnek egy váratlan pillanatban, ott a logika írta törvényszerűségek hamar érvényüket veszthetik. Ha meggondolom, ezzel valahol fel is mentettem a filmet egy korábban említett hiányossága alól.
Kinek ajánljuk?
- Dán filmek kedvelőinek.
- Krimirajongóknak.
- Szállodatulajdonosoknak.
Kinek nem?
- Akik ódzkodnak az északi depressziózástól.
- Akik szerint sok lesz már ez a skandinávozás.
- Akiknek ez is csak egy fesztiválfilm.
7/10
