A négymilliárd forintos nagy történelmi tabló nem lélegzetelállító film, de a három részre szakadt Magyarországról még nem csináltak jobbat. A Szlovák?cseh?brit?magyar koprodukció az évtized legmagasabb költségvetésével készült.
"Istenért és Magyarországért!" - kiáltják kivont szablyával Nádasdyék az esztergomi csatában, a Báthory című, alapjában véve szlovák film elején. Aztán feltűnik az erdélyi fejedelem gyulafehérvái udvara, több felvidéki vár, egy Batthyány, egy Zrínyi, egy Thurzó, megelevenedik a három részre szakadt Magyarország egymással, a törökkel és a Habsburgokkal egyszerre birkózó elitje.
Juraj Jakubisko szlovák rendező filmjében is nagy embert alakít Franco Nero, de a Báthory messze hitelesebb és többet mond a történelemről, mint a videóra készült Sacra Corona vagy a Honfoglalás, amiben Gellértet, illetve Árpádot játszotta az olasz színész (itt ő II. Mátyás). A Báthory sem tökéletes, megbicsaklik többször, de közel két és fél órás hossza ellenére élvezhető, ami e történelmére annyira érzékeny, sértett régióban komoly teljesítmény egy kosztümös darabtól.
A köztudatban vérszomjas, szadista úrnőként ismert Báthory Erzsébet (1560-1614) rehabilitációja a film. A nagy magyar hölgyről azt jegyezte meg leginkább a közemlékezet, hogy szűz lányok százait gyilkolta le, hogy vérükben fürödjön. Jakubisko arra vállalkozik, hogy koncepciós pernek ábrázolja Báthory megvádolását. Sok tekintetben emlékeztet Sofia Coppola nagyszerű, Marie Antoinette című munkájára, ami a kivégzett francia királynét rehabilitálja. A szeretőről szóló kitalált szál is arra emlékeztet.
Az eszközök Jakubiskónál konzervatívabbak. A Báthoryban is vannak videoklipes megoldások, trükkök és modernista kikacsintások, de a rendező inkább már bevált filmes hagyományokhoz nyúlt, és nem csinált Báthory Erzsébetből mai fruskát.
A Báthory-életrajz feldolgozása tele van alapos történelmi utalásokkal, de bővelkedik a forgatókönyvíró saját kiegészítéseiben is. Ez nem történelemhamisítás, hanem egyszerűen nézhetővé teszi a filmet. Kerül bele valós dilemma és konfliktus, ami személyiséget ad a karaktereknek, szemben az eseménytörténetre koncentráló, krónikákon alapuló, épp ezért sematikus filmfeldolgozásokkal.
Az egyik problémája, hogy számos stílusjegy keveredik benne, és ezek kioltják, nem erősítik egymást. Egy távoli világban játszódó történet akkor bír erős maradni, ha a filmre vitt világ belső szabályrendszere - akármennyire abszurd is, de - zárt közegében teljesen logikus. Itt pedig alapvetően három egymásnak ellentmondó irány is keveredik.
Egyrészt a filmnek van egy történelmi dokumentarista jellege, amiben megelevenedik az egyszerre macsó és kifinomult magyar nagyúri világ, ahol a könyvgyűjtés és a cselédlányok megerőszakolása egyaránt napi rutin. Ez a vonal a legerősebb. Néhány spontánnak szánt falusi utcajelenet inkább a mesejátékok sosem volt világát idézi bárgyú beállításaival és lézengő statisztákkal, de a várudvarok világa erős, és többet mesél a magyar kora újkorról, mint bármi, amit eddig fikciós filmben láthattunk.
A másik szál a misztikus-látomásos vonal, ami a korabeli közép-európai világ hiedelmeire és képi világára épül. Részben ez is erős, de kilógnak a sokszor képi trükkökkel felturbózott jelenetek a hitelesnek szánt közegből. Fantasyfilmnek ez kevés, viszont sok ahhoz, hogy ne engedje a várnépség hétköznapjainak átélését. Ráadásul itt-ott kifejezetten giccsesek a madarakkal és koponyákkal tűzdelt képek. Vannak viszont remek találatok is ezen a vonalon, például a bécsi operaelőadás pazar jelenete.
A harmadik vonal a legbosszantóbb: a bohókás és modern módra gondolkozó krónikás szerzetesek szerepeltetése. Sokszor egyikük narrációja magyarázza az eseményeket, ami arra utal, hogy nem sikerült minden konfliktust dramatizálni. Az ilyen "elmesélem, mi történt közben" típusú pótmegoldások általában sem szerencsések, itt kifejezetten gyengítik a drámát. Ráadásul a modern találmányain bütykölő, csetlő-botló öreg szerzetes olyan, mintha egy amerikai film vidám karaktereként csöppent volna ide, ami egyszerre érvényteleníti mindkét fent taglalt vonalat. Túl sok kosztümös-filmes hagyományt akartak belepréselni a Báthoryba (realista, fantasy, hülyéskedős), és ez alatt majdnem összeomlott a film.
Összességében mégis érdekes darab ez. Nemcsak, mert Magyarországról szól, hanem talán távolról nézve is izgalmas. A politikai kavarások akár napjainkig érvényes üzenetet küldenek, lám, a korrupció, a lejáratás, a történelemhamisítás igénye nem új ebben a régióban. A szerelmi szál is nagyon erős, kifejezetten szép, visszafogottságában megrázó történet. Ez elsősorban a címszerepet nagyszerűen játszó Anna Frielnek köszönhető.
Érdeme még, hogy néha horrorisztikus képekkel ábrázolja a 16. század végi hétköznapokat. Ezúttal a magyar kultúrát is erősítő film készült Szlovákiában, már csak ezért is érdemes megnézni.
