A szálak messzire vezetnek, a nagy nemzetközi olajbizniszben - derül ki Stephen Gaghan számos Oscar-díjra jelölt filmjéből - szinte mindenki sáros (vagy olajos), legyen az illető ügynök vagy fegyverkereskedő, politikus vagy topmanager, olajsejk vagy feltörekvő yuppie, fanatizált terrorista vagy munkáját végző titkosszolgálatos.
A kirakós játék elemeit fáradságos munka összeillesztenie az újabb és újabb szereplőkkel, helyszínekkel és összefüggésekkel bombázott nézőnek, s noha a feladat néha szinte reménytelennek tűnik, az elfoglaltság felettébb szórakoztató. Gaghan filmjében körülbelül tízpercenként teszünk meg földrésznyi távolságokat és ugrunk egyik történetből a másikba, hogy megismerjük az iparág valamennyi szereplőjét, akik akarva vagy akaratlanul, a hatalomért vagy pusztán a túlélésért részeseivé válnak a játszmának.
Hasonló élményben legutóbb egy másik Gaghan-közeli vállalkozás, a néhány éve bemutatott Traffic szerencséltette nézőközönségét: akkor a kábítószerbiznisz szélesebb összefüggéseit vizsgáltuk az elnöki tárgyalókban és a mexikói pampákon csakúgy, mint a dílerek lakásán, anyagos házibulikon és a bírósági tárgyalótermekben. Azóta Gaghan forgatókönyvíróból rendezővé lépett elő, s a Sziriana már saját, édes gyermeke, írói-rendezői munkásságának eddigi csúcsteljesítménye. Az a fajta tényfeltáró filmes publicisztika, amely minden komolysága ellenére a tetemes játékidő minden egyes pillanatában végtelenül szórakoztató is egyben. Mindez ugyanúgy köszönhető a figyelmet mindvégig lekötő gyors vágásoknak, s az egyes epizódok feszültségének, mint a projectnek megnyert elsőrangú színészgárda teljesítményének.
Elsősorban persze a filmet producerként is jegyző George Clooney elhízott, ápolatlan, s még számos hétköznapi tulajdonsággal bíró CIA-ügynökéről kell szót ejteni: a főnökei által leírt, nem túl rokonszenves ügynök eljátszása hollywoodi fogalmaink szerint kétségtelenül bátor tettnek számít a sztárszínész részéről, aki a jótett helyében minden valószínűség szerint csakis jót várhat az Akadémia díjkiosztóján.