A jó rendezők és a sikeres tábornokok sokban hasonlítanak egymásra, hisz az egyéni ötleteket, a nagy céljaikat mindkét esetben egy csapat összehangolt munkáján keresztül tudják csak megvalósítani. John Hillcoat számtalanszor bizonyította már szervezési és karmesteri képességeit, imponáló tudatossággal épülő életművéhez mindig megtalálja a megfelelő partnereket, akik még akkor is figyelemreméltó munkát végeznek, ha maga az alapötlet nem feltétlenül elsőrangú. Története szempontjából a Fékezhetetlen gengsztermítosza sem tartogat sok újdonságot, és nem helyezi új megvilágításba a szesztilalom időszaka sem, hála azonban a színészek, a filmzenét jegyző zenészek, az operatőr és a technikai stáb elhivatottságának, a végeredmény kifejezetten tetszetős. Hillcoat így nemcsak a film masszív atmoszférájáért, a sztori hatásos elmeséléséért érdemel dicséretet, de a megfelelő csapat összeállításáért és irányításáért is.
Matt Bondurant regényének megfilmesítése logikus választás az ausztrál alkotó részéről, hiszen a 30-as évek Amerikája, az illegális vidéki szeszfőzés, az állam peremén tevékenykedő bűnözők motívumai tökéletesen passzolnak azokhoz a nagy civilizációs kérdésekhez, melyek sorvezetetőt kínálnak Hillcoat (és állandó társa, Nick Cave) munkásságához. Bár a rendező filmjei látszólag széles műfaji skálán mozognak, mégis ugyanazokat a problémákat boncolgatják. Akár költői westernt (Az Ajánlat), akár rideg apokalipszist (Az Út), akár sötét börtöndrámát (Ghost...of the Civil Dead) varázsol elénk, Hillcoat mindig az írott törvény és az erkölcs, a közösségi és az egyéni normák összeütközéseire, a társadalmi együttélés és a szabadság fontos ellentmondásaira koncentrál. Ez alól a Fékezhetetlen családi megváltástörténete sem kivétel: a nagyvárosi betolakodókkal, a korrupt hatalommal szembeszálló fivérek is a vérségi kötelékeikre, a név becsületére, az önrendelkezés jogára hivatkoznak, amikor agresszív tetteiket saját morális kódexük alapján igazolják.
Nick Cave az állandó filmzeneszerzői közreműködés mellett immár harmadszor ír forgatókönyvet Hillcoat számára, ám a készen kapott regényt ő sem képes maradéktalanul a szerzői arcélhez igazítani. Cave kétségtelenül fajsúlyos figurákat teremt, gördülékeny, néhol imponálóan míves párbeszédeket ír, és könnyed kézzel vázolja fel az alapvető konfliktusokat, az anyagi érdekellentéteken, a vidéki és a nagyvárosi mentalitás különbözőségén alapuló összecsapásokból mégsem sikerül univerzális metaforát, fajsúlyos emberi drámát faragnia. A klasszikus gengsztertörténet azonban lehetőséget jelent Hillcoat számára, hogy egy lépéssel közelebb merészkedjen a szélesebb közönséghez. Korábbi műveivel ellentétben az ausztrál rendező konvencionálisabb eszközöket is beemel a filmbe: a szokásos bűnfilmes fordulatok, a hagyományos gengszter-attribútumok mellett unalomig ismert szerelmi szálak, illetve a tőle kissé szokatlan humor is a vászonra kerül. E döntésével csökken ugyan a konfliktusok szimbolikus jellege, másrészt azonban Hillcoat a zsáner szűkebb keretei között maradhat.
A kiszámíthatóbb, felszínesebb történet azonban nem gátolja meg az alkotókat abban, hogy egy igazán emlékezetes, karakteres mozit készítsenek. A rendező összetéveszthetetlenül plasztikus tájábrázolása, a vidék és a lakókörnyezet szimbolikus átlényegítése, a szinte eszköztelenül levezényelt, mégis torokszorítóan hatásos erőszakjelenetek megbonthatatlan egységet alkotnak a kidolgozott színészi alakításokkal. Guy Pierce és Gary Oldman hiba nélkül hozza az önnön felsőbbrendűségükben hívő nagyvárosi bűnözőket, Jessica Chastain és Mia Wasikowska pedig valósággal ragyog a vásznon. A film gerincét mégis Tom Hardy és Jason Clarke magával ragadó, csendből, izzó tekintetekből és apró gesztusokból felépülő karakterei adják - mellettük még Shia LaBeouf modorosabb, gyengébb alakítása sem zavaró. A retinába égő, egységes képi világ, illetve az intenzív, részletgazdag színészi játék mellett a fim hangulatának harmadik alappillérét a nagyszerű kísérőzene jelenti. A Nick Cave vezetésével rögzített country- és bluegrass darabok hibátlanul idézik meg az adott korszakot, valósággal beszippantva a nézőt a film világába.
A Fékezhetetlen még az apróbb hibák és kiszámítható fordulatok ellenére is maradandó filmélmény: nem üti meg ugyan Az Ajánlat színvonalát, de egyértelműen az utóbbi évek egyik legjobb gengszterfilmje.
