zene: Ken Thorne
eredeti témák: John Williams
vezényel: Ken Thorne
kiadás éve: 1983
kiadó: Warner Bros.
játékidő: 37:24
Richard Lester a "Superman 2."-vel kapcsolatos, amolyan bedolgozásszerű közreműködésével kellően pozitív benyomást keltett a Warner Bros. illetékesei szemében, így a széria harmadik részénél már teljes értékű direktorként lehetett jelen. A végeredmény azonban ezúttal sem sikerült túl fényesre, sőt, elődeihez viszonyítva még inkább megosztotta a nézőket, ami egyfelől a karakterek terén történt kisebb változtatásoknak tudható be (mellőzve lett például az ősi ellenség, Lex Luthor), másfelől pedig annak, hogy az erőltetett komikum és a gagyi trükkök révén szembetűnően komolytalan produktum került ki a stúdió falai közül. A főszereplőt természetesen ezúttal is Christopher Reeve formálhatta meg, aki nemhogy csalódást nem okozott, hanem a meghasonlott szuperhőssel kapcsolatos alakítását követően még kedveltebb lett rajongótábora körében.
Supermannek ezúttal Ross Webster mágnással (Robert Vaughn) kell szembeszállnia, aki alkalmazottja, a munkanélküliből gyakorlatilag egy csapásra informatikai zsenivé avanzsálódott Gus Gorman (Richard Pryor) segítségével igyekszik hatalomra törni, s ezzel párhuzamosan félreállítani az ezen célkitűzését megakadályozni kívánó szuperhősünket. E fő szál mellett Clark visszatér egykori lakhelyére, Smallville-be, ahol találkozik régi szerelmével, Lana Langgel (Anette OToole), illetőleg a Gustól kapott mesterséges kryptonit révén létrejövő személyiségváltozását is figyelemmel kísérhetjük, melynek eredményeként addigi jellemének szöges ellentétévé válik.
A "Superman 3."-hoz kapcsolódó filmzenealbum első ízben a film premierjével azonos időben jelent meg bakeliten, valamint kazettán, később pedig ugyanezen, közel negyvenperces tartalom CD-n is napvilágot látott. Bár e kiadvány tartalmát tekintve nem nevezhető úttörőnek, mégis mérföldkőként említhető, hiszen ez volt az első olyan filmzenealbum, amely instrumentális részeket és betétdalokat egyaránt magában foglalt hat évvel később pedig egy másik szuperhősfilm, a "Batman" írt hasonló történelmet azzal, hogy az első olyan mozi lett, amelyhez külön betétdalos és külön instrumentális album tartozott.
A nagyzenekari aláfestésről ezúttal is a rendező alkotótársa, Ken Thorne gondoskodhatott, aki ezúttal jobban kilépett előde, John Williams árnyékából, aminek eredményeként a muzsika több mint a fele saját elképzelése szerint íródott (persze javarészt a williamsszes hangulatokhoz hűen), a fennmaradó hányadot pedig a népszerű és közkedvelt motívumok adaptációi teszik ki. Minthogy a filmben megszaporodtak a vígjátéki elemek, a score-nak is ebbe az irányba kellett fordulnia, ami az albumnyitó "Main Title"-ben, valamint a Pryor karakteréhez íródott "Gus Finds A Way"-ben egyaránt szembetűnő: ezeknél olyan zenei megoldások hallhatóak, melyek engem a Carl W. Stalling tollából származó rajzfilmaláfestésekre emlékeztetnek. Mindezek a produkció jellegét figyelembe véve helyénvaló megközelítésnek számítanak, a képsoroktól függetlenül hallgatva azonban furán veszi ki magát az, hogy e dallamok az egyik legnépszerűbb szuperhős kalandjához tartoznak. Minden bizonnyal ez is tompítja a főtéma (ami a "Main Title" mellett a "The Struggle Within - Finale"-ben csendül még fel) élét, amely ilyen közegbe ágyazva nem igazán csillog úgy, ahogyan azt annak idején a "Superman" kapcsán megszoktuk. Thorne muzsikájának két momentuma is van, ami a szememben pozitív fényt vet munkájára: az egyik, hogy olykor hősünk jelenlétét a zenében csak a főtéma felvezetésében található első hat rövid szólamra szorítkozva jelzi (teszi mindezt például a "Saving The Factory - The Acid Test"-ben is), a másik pedig az önmagával küzdő karakter egyszerre drámai és fenyegető motívuma ("The Two Faces of Superman"), mely remekül adja vissza a kettős én harcát.
Thorne szerzeményével bővebben a Film Score Monthly által 2008-ban megjelentetett limitált példányszámú "Superman: The Music" gyűjtemény keretén belül ismerkedhetünk meg, melynek előnye az általam most bemutatottal szemben nemcsak abban rejlik, hogy a húszperces játékidő triplázva van, hanem abban is, hogy ott egy teljesen külön korongon kaptak helyet Giorgio Moroder azon förmedvényei, amelyek az eredeti Warner-korong második felére kerültek. Moroder jó néhány vitathatatlan érdemmel büszkélkedhet (a filmzenék vonatkozásában elég csak a "Végtelen történet The NeverEnding Story"-t említeni), ide köthető dalai, valamint instrumentális trackjei azonban még csak az aranyosan megmosolyogtató kategóriát sem közelítik meg. A szintipop dalok még csak-csak elmennének egy nyolcvanas évek zenéit játszó, félreeső diszkóban, a Clark és Lana számára íródott "Love Theme" azonban már kiakasztó, nem beszélve a "Main Title March"-ról, amely szintiprüntyögésnél különbeket hallhattunk annak idején bármely Commodore 64-es játék alatt utóbbit minden bizonnyal az alkotók is kínosnak találták, a filmben ugyanis nem hangzik el.
Fenti értékelésem az első albumverzióhoz kapcsolódik, ha azonban a bővített kiadványt venném figyelembe, akkor is csupán egypontnyi ugrás következne be. Sajnos az adaptált motívumok a második részhez képest erőtlenebbre sikerültek, a figyelemreméltó újdonságok pedig meglehetősen kevesek ahhoz, hogy e score-t kiemeljék az átlagmuzsikák sorából túl azon, hogy a film igen kevés pozitívuma közé a score igencsak beletartozik.
