zene: Michael Giacchino
vezényel: Tim Simonec
kiadás éve: 2009
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 44:58
A "Star Trek"-mozikra az elmúlt időszakban már jobbára csak a rajongók ültek be, akik bár nincsenek kevesen, a készítők úgy vélték, más franchise-okhoz hasonlóan e szériának sem ártana egy ráncfelvarrás, hogy olyanok is becsábuljanak a mozikba, akiknek alapvetően eszük ágában sincs Trek-filmet nézni. A kivitelezéssel J.J. Abrams lett megbízva, aki éppúgy helytállt e látványos űrkalandfilmmel, mint a fiatal Spockot és Kirköt alakító Zachari Quinto és Chris Pine - bár ezzel a vérbeli rajongók egy része valószínűleg nem ért egyet, mert a film stílusa jelentősen eltér az utóbbiakétól. A sorrendben tizenegyedik egészestés film a kalandkereső, a veszélyre fittyet hányó Kirk és a logikán alapuló gondolkodásmódot előnyben részesítő Spock barátságának kialakulását, valamint első közös kalandjukat mutatja be. Ezen úgynevezett prequel pedig cseppet sem zavaró a moziszériában, hiszen bár tervbe volt véve a "Star Trek: Nemezis" folytatása, bukásával lehetőség nyílott a jövőben más irányba terelni a sorozatot.
Michael Giacchino azon feltörekvő komponisták közé tartozik, kinek filmográfiájából szerkesztőségünk minden tagja kedvel legalább egy, de inkább több albumot (a legnépszerűbbnek az "Alias", a "The Incredibles", a "Ratatouille" és a "Speed Racer" számítanak). Helyesebben majd' minden tagja, én ugyanis bár elismertem tehetségét, zenei világa nem állt közel hozzám.
Arról, hogy Abrams akcióban és humorban bővelkedő alkotása mennyire volt sikeres, nem kérdéses - egyes híresztelések szerint még a stúdió elvárásait is sikerült túlszárnyalnia. A score fogadtatása azonban ennél mérsékeltebb volt, melynek oka főként abban rejlik, hogy Giacchino egy teljesen új zenét komponált, a régi filmekből pedig kizárólag Alexander Courage tévés témáját használta fel. Amikor ilyen nagy franchise-ok esetében zeneszerzőcserére kerül sor, a rajongók (a filmzenések és a filmesek egyaránt) joggal reménykednek abban, hogy legalább a régi témák megmaradnak majd. Bár tény, hogy azok megtartásával vállal a komponista kisebb kockázatot, ám különféle okok (rendezői vagy produceri kérés, saját elgondolás, forgatókönyv, nehézkes jogi körülmények stb.) révén előfordul, hogy egy teljesen új zene születik, amit aztán egyesek fanyalogva fogadnak. Persze találunk példákat arra, hogy ezek a vezérmotívumok akár ugyanolyan népszerűvé is válhatnak, mint elődeik (ez figyelhető meg például a Batman-széria esetében), a legjobb mégis az, ha úgy készülnek új dallamok, hogy közben a régiek megmaradnak (ahogyan például a Bond-, a Superman- vagy a Rambo-filmek esetében is történt).
Mikor az első egy-két olyan negatív hozzászólást olvastam a fórumokban az új "Star Trek" score kapcsán, melyet a komponistát és a Trek-zenéket egyaránt kedvelők írtak, kíváncsiságom felkorbácsolódott, s igyekeztem minél előbb megismerkedni ezen szerzeménnyel, hogy megértsem, mi volt e nemtetszés kiváltója. Engem azonban nem hangoltak le a hallottak: már az első hét trackkel belopta magát a szívembe a mű, s azt kérdezgettem magamban, hogy eddig hol volt Giacchino, s miért nem csinált ilyeneket? E kellemes meglepetésről a szerző egy több mint száz tagú zenekarral, valamint a hozzájuk tartozó kórus közreműködésével gondoskodott, akik a Sony Scoring Stage-en keltették életre a kottalapokra rótt hangjegyeket - a zenei felvételek érdekessége, hogy nem "Star Trek" címmel, hanem "Corporate Headquarters" fedőnévvel futottak.
Az új motívumok közül először a hősiességet szimbolizálóval ismerkedhetünk meg a "Star Trek" című tételben, amely egyúttal az új főtéma is. Bár az eleinte csak lassú tempóban felbukkanó motívum (amit teljes valójában a "Hella Bar Talk"-ban hallhatunk) nem a korábbi fanfáros témák nyomdokain halad, a szerző a későbbiekben nemegyszer villantja fel ennek dinamikus, már-már fanfárszerű változatait is. Ebből a szempontból az "Enterprising Young Men" számít a legerősebbnek, melyet rögtön a negatív karakterek témáját bemutató "Nero Sighted" követ. Az album egészét tekintve elmondható az, hogy a rezesek (harsona, trombita, tuba, basszustrombita) és az ütős szekció mennyire erőteljesen van jelen, a vulkániak és Spock elpusztításán munkálkodó Neroék motívuma még inkább ezekre, valamint a mély hangú vonósszólamokra támaszkodik.
A score jobbára pörgős, erősen dinamikus tételekből áll, azonban hallhatunk olyan érzelmes részeket is, mint például a "Labor of Love", valamint a Spockot és a vulkániakat szimbolizáló dallamsor, melynek leghatásosabb változatát a "That New Car Smell"-ben találjuk, ahol is ezt a motívumot a szomorkás és rejtélyes hangot adó kéthúros vonós hangszeren, az erhun játsszák el - nem mellesleg ez a legszebb zene a kiadványra kerültek között. Amint említettem, a Courage-féle téma csak a film - és értelemszerűen az album - végén csendül fel, mellyel a rendező és a zeneszerző célja, bevallásuk szerint az volt, hogy ezzel küldjék útjára a prequelt a többi Trek-film felé.
Tény, hogy bármennyire is jónak tartom Michael Giacchino jelen kompozícióját, azért nekem is hiányzik belőle a régi vonulat - leginkább a Jerry Goldsmith-féle, mert azóta akárhányszor hallgatom például a "Star Trek: Nemesis"-t, mindig eszembe jut, hogy mennyire jó lenne egy kis utalás. Ugyanakkor be kell látnom azt is, hogy ez egy teljesen más stílusú produkció, mely ráadásul előzmény, így nem tűnik akkora nagy hibának a régi témák mellőzése. A következő Trek-filmben ez minden bizonnyal másként lesz...
A Varése játékidejével annak ellenére vagyok kibékülve, hogy a film alatt volt még egy-két tétel, amit szívesen hallottam volna, ám az album egésze olyan kerek egészet alkot, hogy nem marad kifogásom ezen háromnegyed óra ellen. A kiadvány körítése is túlmutat a "szokványos Varésén": a tizenkét oldalas füzetecskében a zenekar tagjainak felsorolása mellett rengeteg színes kép látható, valamint a rendező rövid kommentje is olvasható, melyben a Giacchinóval való kollaborációról ír.
