Szerencsére eszénél volt a magyar forgalmazó és nem tartották meg a film eredeti címét (Hit and Run), ami magyarul cserbenhagyásos gázolást jelent. Helyette egy majdnem tökéletes tükörfordítással oldották meg a helyzetet, ám aki az akcióban dús, feszített tempójú üldözéseket várja a főszerepbe, az csalódni fog.
Dióhéjban a történet szerint Annie-t (Kristen Bell) barátja, a tanúvédelmi programban résztvevő Charles (Dax Shephard), megpróbálja eljuttatni Los Angelesbe egy állásinterjúra, annak ellenére, hogy az az egyetlen város, ahová nem teheti be a lábát. Hősünk ugyanis afféle ex-bankrabló, amiről Annie – aki ironikus módon az erőszakmentes konfliktuskezelésből doktorizott – a film közepéig mit sem sejt. Hogy-hogy nem, Charles közeledte a bosszúra éhes régi bandatagok fülébe jut, és kezdődhet is az üldözés.
Valójában a film lényegi részét a két főszereplő közti remekül megírt dialógusok képezik, akik a hosszú autóút alatt végig bájosan szivatják egymást és vitatkoznak kettejükről úgy, hogy az közben a nézőt is szórakoztatja. Az ő kettősük viszi a filmet, ráadásul végig jobban izgulunk azon, hogy kapcsolatuk túléli-e a megpróbáltatásokat, mintsem hogy eltalálja-e őket egy-egy kósza lövedék. Mellesleg Kristen Bell az életben is Dax Shephard barátnője, ami persze nem lett volna biztosíték arra, hogy ilyen jól működnek majd együtt a vásznon, de ez esetben bejött. Szövegeik szellemesek, valóságosak, és mindebből a jóból az összes szereplő szájába jutott. Mindez a főszerepet játszó Shephardnak köszönhető, aki a film társrendezője (David Palmerrel) és írója is. Csemegeként megemlítem, hogy a filmben az összes előforduló autó az ő tulajdonát képezi. Gyanús, hogy ezért hencegi el túl sokszor Charles azt a számomra kevéssé izgalmas tényt, hogy feltuningolt Lincolnja 700 lóerős.
A további karaktereket is egészen jól sikerült összepakolni, az egyetlen gyenge láncszemet Bradley Cooper alakítja. Míg a többi szereplő úgy tudja megformálni karakterét, hogy egyszerre lesz hihető és szórakoztató, addig a Cooper által játszott Alex csak önmaga paródiája marad.
A dialógusokhoz és a karakterekhez képest az üldözős akciójelenetek nem sokat adnak a filmhez: nem rosszak, de nem is emelkednek egy szintre a karakterek közti szóváltásokkal. A mai akciófilmek olyan magasra tették a lécet, amit nem könnyű megugrani, jelen esetben sem sikerült. Egy-két kivétel akad, de az is inkább különbözősége miatt tűnik ki, a film ugyanis remekül használja a zenét (Robert Mervak és Julian Wass) a jelenetek ellenpontozására.
Annak ellenére, hogy elég sok jól eltalált szórakoztató szituáció került az összességében szeretnivaló filmbe, beleesik abba a hibába, hogy néhány jó poént nem átall többször is megismételni. A nyugdíjas szvingerbulit például bőven elég lett volna egyszer kiélveznünk, ahogy Randy (Tom Arnold) véletlenül elsülő fegyvere sem annyira jópofa kétszázadjára, mint az első öt alkalommal volt.
Értékelés: 6/10
