Egy idilli amerikai kisváros élete esik szét atomjaira, mikor két kislányt nyom nélkül elrabolnak. Az első számú gyanúsított egy szellemileg sérült férfi, aki a rendőrség szerint a bűnt magát sem képes kigondolni, nemhogy végrehajtani. Az egyik családapa kétségbeesett lépésre szánja el magát, a néző pedig egyre erősebben szorítja a karfát. Denis Villeneuve legújabb filmjével óvatosan kell bánni: napokkal később sem könnyű kikerülni a hatása alól.
A kanadai rendező, Denis Villeneuve három éve robbant be a köztudatba az Oscar-díjra jelölt Felperzselt földdel. Aki akkor megkedvelte a direktor stílusát, most sem fog csalódni. A Fogságban ugyanolyan lassan kibontakozó, könyörtelen alkotás, csak a téma érzékenyebb (kisgyermekek eltűnése) és a színészek ismertebbek valamivel. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a végeredmény kevésbé színvonalas: valamivel könnyebben emészthető, de ugyanolyan erős alkotás.
A film elején megismerjük tipikus amerikai kertvárosi család 1-et (Hugh Jackman, Maria Bello) és 2-t (Terrence Howard, Viola Davis), két-két gyerekkel: lázadó kamasz és aranyos hat éves kislány. Utóbbiak egyszer csak eltűnnek. Az egyetlen gyanúsított egyértelműen bűnösnek tűnik, azonban a huszonéves Alex Jones (Paul Dano) egy tízéves gyerek értelmi szintjén áll, így a rendőrség szabadlábra helyezi. Az egyik apa, Keller Dover (Jackman) viszont meg van győződve róla, hogy ő áll a rablás mögött, így elhatározza, szóra bírja a fiút – kerül, amibe kerül.
Többjelentésű a cím tehát; kilátástalanságuk fogságában van igazából az összes karakter, leginkább a kétségbeesésében bűnbe eső Dover. Ha mással nem is, Hugh Jackman nevével biztos fogunk találkozni a jövő évi díjátadókon: szeméből snittről snittre nagyobb elkeseredettség árad. Ugyanez igaz Jake Gyllenhaalra is, aki a nyomozást vezetőt Loki felügyelőt alakítja. Mindkét karakter hajlamos megszegni a szabályokat, és a saját fejük után menni, pedig minden szempontból előre lépést jelentene, ha képesek lennének együttműködni – jól tudja ezt a néző, aki mindkét karakter információit ismeri, s egy lépéssel mindig előrébb jár a rejtély megoldásában.
Fojtogató és feszültséggel teli atmoszférájú a film, de pont annyira, hogy el tudjuk viselni. Mikor már pattanásig feszülne a húr, mindig történik valami, ami előre mozdítja a cselekményt, ezáltal a karaktereket is tovább lendítve a kínzó letargiából. Ezek a fordulatok viszont néha kilógnak; egy-két megoldás nem illik a film nyomasztó, realisztikus hangulatához (például az egyik szereplő pont azelőtt halálozik el, hogy vallomást tehetne). Szerencsére ebből van kevesebb: a nyomozások több szálhoz vezetnek, melyek szépen lassan összeállnak egy egésszé, amitől ha boldogabbak nem is, de legalább okosabbak leszünk.
A Felperzselt földdel ellentétben itt a néző viszont kap némi feloldozást a történtek alól, ami kell is ahhoz, hogy 150 percnyi, látszólag kilátástalan kutatás után fel tudjon állni a székből. Mert tovább lépni sose egyszerű, de szükséges a túléléshez.
