Új irányt mutat a meleg szubkultúra identitás-keresésében a francia Idegen a tónál című mozi. Az először Magyarországon a Frankofón Filmnapokon bemutatott merész megnyilatkozás bátorságot igényel a néző részéről is: rendkívül explicit tartalommal operál a női karaktereket teljesen nélkülöző film.
Sokat gondolkodtam, hogy ajánlható-e egyáltalán az Idegen a tónál a széles közönségnek, végül arra jutottam, hogy igen, de érdemes mindenkinek felkészülnie arra, hogy nagyon sok meztelenség és szexualitás jelenik meg az alkotásban egészen nyíltan. Az biztos, hogy rendkívül ritkán látható ennyire közvetlenül és kézzelfogható közelségből az azonos neműek (férfiak) szexuális aktusa.
A meztelenséget adja a helyszín, a szexet a karakterek. Egy francia tó egyik partja a helyi meleg férfiak körében ismert nudista napozóhely, a mellette elterülő erdő pedig kiváló teret nyújt a villámgyors menetekhez. Az egyesek számára ideális helyzetet megzavarja egy gyilkosság, másokat azonban meglepően kevéssé érint meg az eset.
A kendőzetlenség, a francia környezet és a közös cannes-i premier miatt adná magát a párhuzam az Adél élete 1-2. fejezetével, valójában azonban sokkal több a különbség, mint a hasonlóság a két filmben. Abdellatif Kechiche mozija a jelen társadalmában mutat be egy leszbikus kapcsolatot, amit teljesen hétköznapian tálal, miközben a társadalmi közmegegyezés szerinti zárt hálószobába is bepillantást enged, és ezzel még inkább csökkenti a homoszexuális párkapcsolatokat körülölelő misztikusságot.
Ebben az értelemben az Adél élete 1-2. fejezet precízen illeszkedik ahhoz a trendhez, amely az utóbbi években tapasztalható az LMBTQ-mozgalom útkeresésében. Míg ugyanis korábban a büszke különállás, vagyis a másság pozitív megélése segítette a homoszexuálisokat önmaguk elfogadásában, mára a közösség igénye inkább abba az irányba mozdult el, miszerint ők összességében semmiben nem különböznek a heteroszexuális társadalomtól, alapvetően egészen átlagos emberek. Az pedig, hogy néhányan közülük kitárulkozóan és excentrikusan viselkednek, sokkal inkább egyéni jellemző, mint általánosítható jellemvonás.
A trenddel szembeszállva az Idegen a tónál olyan viselkedésmintát vázol fel a férfi homoszexuálisokra vonatkozóan, ami igencsak különbözik a többségi társadalomtól. A férfiak gátlástalanul keresik a szexet, és ehhez a partner inkább egy tárgy, mint egy személy: egyes esetekben még a másik nevére sem kérdeznek rá. Emellett, a film szerint legalábbis, az azonos neműek szexuális kapcsolatába sokkal több extremitás fér bele – például egy csak nézőként jelen lévő harmadik fél.
A melegtársadalom különleges külső jegyeinek bemutatása szükséges elem ahhoz, hogy jobban megértsük a főszereplő belső érzelmi vívódását. Franck (Pierre Deladonchamps) két fél közötti őrlődése – amit csak fokoz a gyilkosság – tökéletesen érzékelteti a homoszexuális férfiak párkapcsolataira jellemző ellentmondást. Megmagyarázhatatlan vonzalma a durva, önző és szexi Michel felé (Christophe Paou), valamint tapintatos nyitása a sérült, félénk és csúnya Henri (Patrick d’Assumçao) irányába mindennapos ellentmondás a melegek körében.
A csak szex és más semmi-típusú melegek egy részére jellemző közgondolkodást, illetve annak visszáságait, elsősorban az erre vevők érzéketlenséget, általában a tinédzser évek alatt megtapasztalt zaklatással és többségi társadalom elítélése miatti elnyomásból fakadó frusztrációval magyarázzák (az egyik karakteren keresztül ezt üzeni pl. a Túl a barátságon is). Csakhogy az Idegen a tónál szerint ez ma már nem így van: a film egyetlen heteró karaktere, a nyomozást folytató detektív egyszer sem ítéli el a férfiakat, a tó környékén zajló melegélet számára teljesen elfogadható (noha ennek egyes elemeit nem érti a rendőr). Így tehát a rendező, Alain Guiraudie szerint nem a többségi társadalom hibája vagy kényszerítő ereje okozza a melegek körében gyakrabban előforduló szexuális extremitásra való hajlamot, hanem ez egy általános jelenség a homoszexuálisoknál.
A becserkészés iránti vágy, a szexuális vonzalom olyan elemi erővel jelenik meg főhősöknél, hogy bizonyos értelemben lebontja a civilizációs gátakat, és ösztönszerű lénnyé degradálja a karaktereket. Érdekes, hogy egészen más keretek között, de ezzel a témával foglalkozott a nyolcvanas években William Friedkin a Portyán c. filmben is. Mégis azt – talán mert ott egy heteroszexuális karakter (Al Pacino) vizsgálta a kérdést, talán mert akkor még máshol tartott a homoszexuálisok egyenlőségét hirdető mozgalom – a homofób alkotások között tartják számon.
Az Idegen a tónál minimalizmusa és a szexualitás nyílt ábrázolása miatt felettébb gondolatébresztő – ahogy ez ezen a kritikán is látszik. Mindössze két helyszínen játszódik, a megszólaló karakterek száma sem sokkal több, zene szinte nem is csendül fel a képek alatt. Az a kép pedig, amit a melegekről mutat, teljesen őszinte és igaz, még ha nem is feltétlenül pozitív. De szerintem pont ez benne a jó: a hibák (és a velük történő szembenézés) csak emberibbé és erősebbé teszik a melegtársadalmat is.