Egy óra. Úgy értem, ennyi ideig bírja szuflával a rendező (Mike Judge) a Hivatali patkányok című komédiát. De addig szuper, legalábbis nyári mércével. Képzelj el egy lovardát, amelyben kétszer két méteres kis kockákban ülnek a mérnökök, tervezők, irodisták - hely alig: miniasztal, komputer, szemétkosár és egy szék - slussz. A teremben vagy kétszázan fészkelődnek, mint kacsák a keltetőgépben. A kubusok mellett ott sétál a főnök, mindenbe beleszól, letol, mindenkit cikiz és különösen a főszereplővel (Ron Livingston) babrál ki nap mint nap. A srác - egyébként programozó, jó fej - nem nagyon bírja a gyűrődést, egy darabig tűr, még kezelésbe is megy, ott hipnotizálják, de a doki lefordul a székről, ő meg úgy marad. Attól kezdve olyan lezser, mint Beavis és Butthead rajzfigurái (nem véletlenül: a rendező ezzel a sorozattal lett világhírű): pimaszkodik a főnökével, délben megy be dolgozni, és amikor "tanácsadók" világítják át a céget, mindenkit bemárt. Hogy tudniillik a profit elmegy a sok főnökre, nincs motiváció, és különben is: hagyják békében, neki erre nincs ideje. Az átvilágítók azt hiszik, egy lángelme szólt hozzájuk, és előléptetik.
Eddig szuper a film. A hivatal őrületei, a tikkes manus, akinek fontosabb a piros színű kapcsológép, mint a munkahelye, a telefonoslány, aki másodpercenként énekli az előírt szöveget a mikrofonba, a srác háta mögött (hogy bírja ki estig?), a nyomtató, amelyikből mindig valami más jön ki, mint amit vársz. Meg a tanácsadó cég két szerencsétlenje, akire a leépítést bízzák: a végén már csak azt kérdezik a delikvenstől, hogy mi a kedvenc popslágere. És egyáltalán, a rendezés el tudja hitetni velünk, hogy ebben a lovardában lassan mindenki begolyózik.
Aztán sajnos kell valaminek történnie - végül is sztori nélkül nincs mozi. De a csinálóknak csak földszintes ötletekre futja. Hogyan áll bosszút egy programozó? Találtál: kalóz lesz, és két - lapátra tett - haverjával lenyúlja a cég pénzét. Cselesen, de ügyetlenül, és főképpen unalmasan. Nem is mesélem.
Apróságokban viszont jó a rendezés. A printer mindenkivel kitol, határidő előtti hajtásban persze még inkább. Amikor aztán a srácokat kirúgják a cégtől, kilopják a printert is, és egy elhagyott mezőn szétverik. A jelenet azonban - képileg - az ezerszer látott véres leszámolás persziflázsa: jobbára csak a srácokat látod, akik baseballütőkkel esnek neki, rúgják, tapossák. A végén úgy húzzák el az egyiket a "hulláról", annyira belevadult. Te nem szeretted volna már egyszer (kétszer) megtaposni valamelyik ketyeréd, amikor már századszor babrál ki veled? Valamikor a gépek lázadásáról csináltak filmet, arendező most a kisember lázadásával kísérletezik, a kisemberével, akinek tele van a hócipője a gépek rafinált diktatúrájával. Meg a gépemberekével. Ebben a moziban az ilyen-olyan főnökök meg a tanácsadó cég bohócai undorító robotok. Mike Judge, a rendező ezzel lett világhírű - rajzfilmjei ezeket a minibalhékat tudják.
Sajnos a nagyfilm más. Itt el lehet tévedni, meg a feeling mellé sok minden mást is kell adni. Igaz, a rendezés próbálkozik valami szerelemfélével is (Jennifer Aniston érdekes arc), de az a szál a film vége felé egyszerűen elfelejtődik. És persze a slusszpoén is lemarad.
Nem baj, egy óra is nagy idő, és ha kifogsz egy légkondis mozit, négyötvenért egy időre megúszod a kánikulát.
