Latexbe bújt James Bondok, avagy fejbe tudjuk-e rúgni a gonoszt, ha push-up melltartó és körömcipő van rajtunk?
Ó, azok a csudálatos hetvenes évek! A bő és a szűk szürreális egyesüléséből született trapéznadrág, kord és batikolt, Jézus-szakáll és afrofrizura, elkésett virággyerekek, és Charles Mansonná mutálódó poszthippik, és persze a szombat esti diszkóláz. Az utolsó boldog esztendők az AIDS-para előtt, amikor a fogyasztói társadalom leteperte, sőt egyenesen magához ölelte a lázadókat, amikor még éltek rocksztárok, és amikor még semmi sem utalt arra, hogy hamarosan elérkezik az ízlés és a divat legsötétebb, vagy inkább legneonszínűbb korszaka: a nyolcvanas évek.
Persze hozzánk mindez késve érkezett, talán csak a nyolcvanas évek elején a Coca-Colával és a csempészett Rifle-farmerrel, na meg persze a bugyuta tévésorozatokkal. Ott volt például TJ Hooker, aki azóta minden bizonnyal jól megérdemelt börtönbüntetését tölti indokolatlan rendőri erőszakért, és rasszista túlkapásokért, vagy Starsky és Hutch, akik bebizonyították, hogy a meleg zsaruk is ugyanúgy gyűlölik a bűnt és amortizálják le a várost egy-egy autósüldözés során, mint heteroszexuális munkatársaik, na és persze Charlie angyalkái, akik úgy néztek ki, mintha egy szobafestő-mázoló tanfolyamon tanultak volna sminkelni, és akik a televíziózás történetében talán először beszéltek elismerően egy férfi seggéről.
Ez utóbbi sorozat alapján készült a hasonló című másfélórás videóklip 2000-ben, amiben Drew Barrymore, Lucy Liu és Cameron Diaz repül, rúg és sipákol rendületlenül. A hetvenes évek hangulata ugyan odalett, de helyette a popcorn-filmek szerelmesei kaptak három latexbe bújt James Bondot, akik ugyanolyan alapossággal vernek laposra mindenkit, mint Chuk Norris, csak az akciójelentek után nem a csendes macsót adják, inkább megigazítják a heves kung-fu párbajban elcsúszott push-up melltartójuk.
Sztori persze nem jutott a filmváltozatba, de hát minek is, hiszen látványos trükkök, autósüldözések, robbanások, dübörgő zene és csöcsök mellett úgyse figyel senki a cselekményre. A hangulat, a lendület sikerfilmet csinált a Charlie angyalaiból, Amerikában egy hét alatt 40 millió dollárt kaszáltak az alkotók, így a folytatásnál legfeljebb az volt biztosabb, hogy a rendező McG soha nem fog Oscar-díjat kapni.
Most itt a Teljes gázzal alcímet viselő második rész, amibe még több trükköt, még több robbanást, és még több szőke nős bájt tömködtek az alkotók, többek közt a producerként is közreműködő Drew Barrymore.
Ezúttal két gyűrű körül forog a történet, amikre a tanúvédelmi program adatbázisának jelszavait vésték, így persze a bosszúszomjas bűnözők egész hada próbálja megkaparintani az ékszereket. A három plázacicának öltözött titkos ügynök először visszaszerzi, majd elveszti, és megint visszaszerzi a gyűrűket, persze csak azért, hogy megint elveszíthessék, egészen addig folytatva a cselekmény körforgatását, míg el nem telik a könnyed akció-vígjátékoknál előirányzott másfél óra. Eközben nagyszabású, látványos akciójelenetek peregnek a vásznon, filmes utalások pukkannak percenként, többek közt a Goldeneye hihetetlen kezdő képsorait is újrafogatta a stáb, zuhanó kamionnal és szabadesés közben járművet cserélő szuperügynökökkel együtt.
A lenyűgöző akciójelenetek mellé olcsó poénokat tálalnak az alkotók, a poshadt, lejárt szavatosságú fajtából, elég ha csak a gonosz, és egyébként roppant dögös Demi Moore (szemránckrém-reklámokban biztos látjuk még) törvényszerű halálára gondolunk, amihez a mi kis angyalaink csupán annyit fűznek hozzá a maguk vicces módján, hogy "égő". Demi More ekkor persze éppen nagy lánggal lobog, így a poén mindenképpen megérdemli a nyár legelcsépeltebb filmes csattanója díjat és persze a vele járó gyűrött Hahotát formázó gipsz kisplasztikát.
Hosszúra nyújtott videóklip, trükkipari prezentáció csupán a Charlie angyalai folytatása, ráadásul annyira unalmas, hogy egy idő után már az akciójelenetekre sem figyelünk, sőt ami még rosszabb: a film végére már Cameron Diaz feneke és Demi Moore mellei helyett is a kijáratra koncentrálunk leginkább.
