Szent isten, min mehet keresztül egy képregényhős, ha döntenie kell szörnyszülött státusza és embersége között. A pszichiátriai szakrendelések zsúfolásig vannak szuperhősökkel, a legutóbb például egy denevérjelmezes került sorra, de úgy tudni, távozott a rendelőablakon. E nehéz, identitászavaros időkben kifejezetten üdítő egy önmagával elégedett képlegény, s bár Hellboyt is megkísértik néha a hovatartozás dilemmái, nincs az a bizonytalanság, amit néhány karton hideg sör ne enyhítene. Önfeledten sörözgető szuperhőshöz is régen volt szerencsénk (kötözködőknek: Iron Man whiskyt fogyasztott), hát még olyanhoz, aki inkább brahiból, "jó mulatság, férfimunka" jeligére irtja az ellent, mintsem küldetéstudatból. A figura persze nem újdonság, hiszen hangsúlyozottan egy második résszel van dolgunk, de továbbra is fő erénye, hogy nem a tűz- és izomerő, hanem a bumfordi báj az, amiben ez a kigyúrt vörös ördögfióka (barátainak csak Piros) osztályelső. Egy plebejus Piedone a sok kifinomult akciózseni között, éppen ezért nem is igen illik hozzá az a komolykodó, misztikus körítés (a címbeli Aranyhadsereg és életre keltőinek őseredet-története), amit a rendező a nyakába varr. Guillermo Del Toro persze nem akármilyen varrótechnikával dolgozik a komikus és a misztikus részek összefércelésén: humora kevésbé szarkasztikus, mint a hasonló díszletvilágokban mozgó Tim Burtoné, de látványban semmivel sem marad el vad fantáziájú kollégájától. Míg egyesek azért túlóráznak, hogy minél közelebb vigyék a képregényt a valósághoz, Del Toro semmi pénzért nem adná oda a játék jogát: műhó, művér, műfalak - ezekből épít magának királyságot, miközben olykor fapofával olyasmiket ír a kép aljára, hogy Manhattan, 8.57 pm. Nyilván azért a pontos idő, mert különben kevésbé tűnne hitelesnek az események láncolata, így viszont percre pontosan tudhatjuk, hogy mikor hatoltak be mesehőseink a trollpiacra. Sajnos mire idáig jutunk, hazai sztárstatisztáink már mind elhullottak (a Hellboy 2 itt forgott Etyekwoodon).
Olyan ez, mint a Muppet Show egy szerencsétlen kimenetelű csernobili vendégszereplés után. Del Toro barokkos gnómjai a rendezői védjegy megbecsült részei; olyannyira azok, hogy a sztori sokszor udvariasan megtorpan, és türelmesen kivár, míg a torz pofák átvonulnak a kifutón. Jól nevelt, helyes kis művilág. Díszletben, sminkben esélyese az év végi díjátadóknak.
