A Némó nyomában hazai bemutatója óta tartotta magát bennem az érzet, hogy a látszat ellenére a digitális technika, 3D grafika, komputerrajzfilmek nem a film képi világát viszik előre, hanem a forgatókönyvekét.
Egyszerűen nem lehet ostoba történetekkel előállni, amelyeket majd igazol a főszereplő pompás arcéle, keblének hullámzása, hasfalának bordázottsága. Persze hogy akadtak kivételek, arra való a hazai fi lmgyártás, de egy Vukra tíz Elvitte a víz, Fel!, L'ecsó, Verdák és Hihetetlen család jutott. És, persze szorongva, de azt is tudta az ember, hogy minden jó sorozat arra vár, hogy megszakadhasson egyszer.
Megszakadt. Nekem legalábbis meg, a 9 című animációssal, ahol azt gondolták, eljött a nagykorúság ideje, a rajzok már éppen olyan izgalmasak, mint az arcok, nem fogunk már a sztorival bíbelődni. Ennek megfelelően gyorsan öszszekutyultak két alaptörténetet, a Pinokkiót és a Terminátort. Egyikből se vettek annyit, hogy zavarhatná a másikat, de mégis megkapjuk a Schwarzenegger-filmből az emberek és gépek harcát, a sivár, ipari környezetet. Ez utóbbi ma egy kicsit komikusnak látszik, aligha valószínű, hogy füstölgő gyárkémények és rozsdás autók között vonagoljuk majd az utolsókat, de egyelőre nem sikerült a divatosabbnak látszó, mindent elborító özönvizet összeegyeztetni az élet megszűnésével, mert mit csinálunk majd a halakkal.
Marad tehát a szennyezett légkör, az átprogramozódott gépek, amelyek lelövöldözik a megmaradt kétlábúakat, és az őrült tudós, aki zsákvászonból, cipzárból és játék babákban lévő beszédgenerátorból élőlényeket eszkábál, és ezek fölveszik a harcot a gyilkoló bestiákkal. Az ember próbálja megfejteni magát, hogy vajon miért fontosabb számára ezeknek a rongybabáknak az élete, mint, mondjuk, a fémből készült robotoké, és addig gondolkodtam a talányon, amíg rá nem jöttem, hogy nincs is talány. Nem fontosabb. Ettől kezdve a film nézése enyhén okafogyottá válik, ha mindegy, ki nyer, akkor kevéssé dobog a torkomban a szívem, főleg, ha úgyis tudjuk, ki nyer.
De a cinikus vállrángatók sem maradnak teljesen szórakozás nélkül. A grafika már annyira élethű, hogy néha elveszíti rajzjellegét, és megmarad az a játék, hogy vajon a rongybabák arcát kiről is mintázták. Nem teljesen megoldhatatlan a feladat, mert elég jól föl lehet ismerni az 1 nevet viselő bábun Christopher Plummer hosszú felsőajkát és néhány arckifejezését, és, kell-e mondani, ő a szereplő angol hangja is. Amikor ez megvan, már csak hetven percet kell valahogy átvészelni a filmből.
