zene: Guido & Maurizio De Angelis
kiadás éve: 2005
kiadó: Digitmovies
játékidő: 50:49

A nápolyi kikötői körzet csak Piedone néven ismert Rizzo főfelügyelője (Bud Spencer) a rendteremtést illetően inkább kemény öklében és informátoraiban bízik, mintsem a fegyverek szavában, azonban új főnököt kap, aki helyteleníti már bevált módszereit, így egy kábítószerügyben történő vizsgálódás közepette felfüggeszti beosztottját. Ám ő emiatt nem omlik össze, és (szó szerint saját szakállára) tovább folytatja a nyomozást.
Ha Bud Spencer neve felmerül, akkor nincs, akinek ne ugorna be Terence Hillé is. A szinte elválaszthatatlan duó legnagyobb sikereit együtt érte el, és ugyanúgy, ahogy Stan mellett nélkülözhetetlenné vált Pan, vagy Starsky mellett Hutch, így a Spencer és Hill nevek is egyfajta szorosan összefonódó fogalommá váltak. Ez különösen hazánkban történt így, ahol a mai napig töretlen a népszerűségük, filmjeik máig az eladási sikerlisták élén állnak, és bármelyik televízió is adja tetszőleges vígjátékukat, milliókban mérhető azok száma, akik sokadjára is követik a jól ismert kalandokat. Talán a kellemes nosztalgia az oka annak is, hogy máig gyarapodik a rajongói klub létszáma, és 2006-ban megalakult a Spencer Hill Magic Band is, mely kedvenceik filmjeinek dalait és instrumentális zenéit adja elő, az eredeti felvételeket megközelítő hangszereléssel.

A két olasz színész önállóan sem vallott szégyent, mindketten párhuzamosan építették "szólókarrierjüket" is, és amit Terence esetében például a "Nevem Senki"-vel szokás jellemezni, azt Budnál a Piedone-filmek jelentik. Ennek bevezető darabja, a "Piedone, a zsaru" hiába ugyanarra a közkedvelt alapkoncepcióra épül (a lendületből elcsattanó pofonsorozatok mindig az ártatlanok védelmében vannak alkalmazva), mégis jóval komolyabbnak tekinthető, mint a páros egyéb produkciói. Nincsenek benne különösebben vicces beszólások, a verekedések sem poénokra vannak kihegyezve, de a Bud Spencer-jelenség most is működik, ezáltal a film melankolikusabb hangvétellel is hasonló élmény nyújt, mint a vidámabb sztorik.

A Spencer-Hill filmek zenei anyaga mindig is erős volt a maga nemében, ráadásul a stílusok viszonylag széles spektrumon mozogtak, így nemegyszer akadt arra példa, hogy a fülbemászó betétdalok önálló életre kelve közkedvelt slágerekké váltak. Nincs, aki ne tudná eldúdolni a "Különben dühbe jövünk" annak idején rádiós kívánságműsorokban is rendszeresen kért betétdalát ("Dune Buggy"), a "Kincs, ami nincs" jól eltalált "Movin' Cruisin'"-ját, vagy ne üdvözölné ismerősként a jellegzetes szaxofontéma karneváli hangulatú főcímverzióját a "Nincs kettő négy nélkül"-ből, de ezekkel még véletlenül sem ér véget a sor.

Az instrumentális aláfestéseket tekintve leginkább a funkys-diszkós-jazzes, ritkábban szimfonikus kiegészítésű vonulat dominál e filmekben, és külön kiemelendő, hogy a páros klasszikusnak tekinthető korszakába sorolandó mókázások jórészt csakis dallamos aláfestéseket tartalmaznak. Ezáltal valamilyen szinten újra is lett definiálva a zene filmekben betöltött szerepe, hiszen ezekben már nem csupán hely- és csendkitöltőnek alkalmazták őket az alkotók (a korszak több népszerűbb komponistájának egyes főtémacentrikus, ám összességében töltelékekkel feltöltött szerzeményeivel ellentétben), hanem olyan kiegészítésként, amely egyrészt könnyed hangulatalapozásnak is megfelelt, másrészt a filmtől leválasztva is probléma nélkül megállták helyüket.

Többek közt Ángel Oliver, Gino Peguri, Franco Micalizzi is felbukkantak a páros filmjeinek zeneszerzőiként, de őket már rég elfelejtettük. Nem úgy Guido és Maurizio De Angelis nevét, akik a színészek együttes karrierjének tényleges beindulásától kezdve komponálták a muzsikákat filmjeikhez. Meggyőződésem, hogy ha a mai harmincas-negyvenes generáció filmzenében egyébként nem különösebben járatos tagjait megkérdeznénk, hogy mondjanak pár komponistát, akkor nagy valószínűség szerint Jerry Goldsmith, John Williams és Ennio Morricone (aki amúgy a "Nevem Senki" aláfestését is szerezte) mellett az olasz testvérpárt is megemlítenék.

De Angelisék (akik helyenként Oliver Onions néven is feltüntek a stáblistákon) közös filmográfiája mintegy százötven darabot tartalmaz. Természetesen harmincéves pályafutásuk alatt számtalan más műfajban is kipróbálták magukat, de ismertségüket és közkedveltségüket legfőképp mégis a népszerű bunyósoknak köszönhetik. Ha itthon is ismert filmjeiket kellene felsorolni, akkor meg kell említeni az 1974-es "Zorro"-t (Alain Delonnal a főszerepben), a "Sandokan - A maláji tigris"-t, illetve az "Afrika Expressz"-t. Guido és Maurizio évtizedekig munkálkodott a szakmában, egészen 2005-ig aktívak maradtak, és mivel előbbi alig múlt hatvan, utóbbi pedig éppen idén tölti be ezt az életkort, talán van még remény arra, hogy ha nem is legnagyobb sikereiket megismételve (hiszen Spencerék sem forgatnak már), de egyszer talán még visszatérnek.

A testvérek nagyjából akkor kezdték a pályát, amikor Carlo Pedersoli a jobban csengő Bud Spencer névre, Mario Girotti pedig hasonló okokból a Terence Hill névre váltott. A zeneszerzők egy 1962-es, a feledés homályába veszett filmjét mintegy tíz évvel később egy Nino Mandfredi-vígjáték követte, majd (a nincs kettő négy nélkül-elvet akaratlanul is szemléltetve) az 1971-es "Az ördög jobb és bal keze 2."-vel jött létre a két páros hosszú éveken át tartó munkakapcsolata. Két évvel később, 1973-ban járunk, tehát kézenfekvő volt, hogy az első Piedone-kaland aláfestését kik komponálják.

A filmzenéikben sokszor közre is működő Guido (fuvola) és Maurizio (gitár) egy olyan megközelítést választott, ami nem ütött el markánsan az akkori krimik zenéjének világától. Mivel a főszereplő nyilván ugyanaz maradt a sorozat többi részében is, kitaláltak egy főtémát, ami jól jellemzi Piedone alapvetően nyugodt természetét, és időnként vissza-visszatér. E lemezen először az alapdallamot hallhatjuk ("Piedone Lo Sbirro / Flat Foot Cop"), de az eredetileg gitárra írt, vonósokkal kísért kedves, szomorkás szerzemény felbukkan gyorsabb formában mandolinon ("Death of the Hunchback"), fuvolán ("Piedone is Sad"), harmonikán ("Flat Foot Cop 2"), és zongorán ("Flat Foot Cop 3") egyaránt. Lehetne önismétlést kiáltani, de az eltérő hangszerelés okán ez az ismétlődést inkább a téma variánsainak kell tekinteni.

Az eredeti téma melankolikus hangulata más tracket is átitat: a lassan csordogáló, gitáros "Thinking of You"-t, és a bossa novás "Manomozza Is Discovered"-et. A további visszafogottabb darabok már nem kifejezetten szépek, ám azért jól sikerültek: gondolok itt az elektromos orgonás "Schoolroom Drug"-ra, vagy a lopakodó "The Baron's Death"-re. Öt "Action Sequence" című témát is hallhatunk, amik ugyanazt az egyszerű témát variálva némileg monotonnak hatnának, de változatos hangszerelésük okán ezek sem válnak unalmassá. Elkerülhetetlen a lemez egyetlen gyenge darabjának megemlítése: a "Drugs Allucinations" egy avantgárd, emiatt nehezebb jazzfuvolás darab, s címe alapján egyértelművé válik, miért olyan, amilyen.

A többi zene kifejezetten akciódús. A "Piedone and the Baron" a címszereplő és ellenfele első találkozása alatt hangzik el egy szórakozóhelyen, a "Piedone and Ferramenti" a diszkóban szól a háttérben, míg a nápolyi sikátorok szűk utcái közt zajló autós hajszát a "Car Chase At Margellina" festi alá (mindjárt kétféle verzióban is). E négy muzsika a hetvenes évek zsarus filmjei zenéinek legszebb hagyományait szemlélteti: jazzes zongorafutamok, elektromos és basszusgitárok dinamikus pengetése, vibráló fuvola, ráadásként lendületesség jellemzik ezeket.

Ahogy a két pofonosztó filmzenéinek szinte mindegyike, úgy hosszú ideig a Piedone-sorozat zenéi is csak bakeliten voltak elérhetőek. Ezen a helyzeten próbált változtatni a Digitmovies kiadó, amely 2005-ben három Piedone-mozi aláfestését jelentette meg. Az egyiptomi kiruccanás score-ja ugyan egyelőre csak bakeliten, illetve részleteiben a duó filmjeinek különféle válogatásalbumain érhető el, de valószínűleg előbb-utóbb ez is felbukkan CD-n. A "Piedone, a zsaru" soundtrackjére mindenféle értelemben egy teljesen korrekt kiadványként tekinthetünk, hiszen a kiadó munkatársai bónusz felvételekkel toldották meg az eleve hiánypótló anyagot, ezáltal a korábbi bakelites kiadásról lemaradt témavariációk is felkerülhettek, mintegy húsz perccel megnövelve a korábbi játékidőt.
Ha mégis bármi fogást szeretnék találni a lemezen, akkor azt csak a borító képei miatt tehetném. Azonban mivel mégis csak egy több mint harmincéves filmről van szó, teljesen megbocsátható, hogy a fotók nagy valószínűség szerint a filmből lettek kicsenve, mert ennyi év után, kisebb mozik esetében már meglehetősen nehéz előkotorni elfogadható minőségű marketinganyagot. A hangminőséget az eltelt hosszú idő ellenére sem érheti panasz, a szerzeményeket pedig különösen nem. A De Angelis-testvérpár egyik korai filmzenéje hozza a kor zenei sajátosságait, pompás retroérzetet is garantál, és egyáltalán nem hallani ki belőle, hogy keletkezésekor még nem állt hatalmas filmes tapasztalat a szerzők előtt.