Amerika nagyon elrontott valamit. S erre csak 1941. december 7-én döbbentek rá, amikor a japánok mintegy 360 repülőgép bevetésével lebombázták az USA flottájának jelentős részét. Röviden összefoglalva ez történt Pearl Harbor kikötőjében, ahol több mint kétezer ember halála kellett ahhoz, hogy rádöbbentse az ország vezetőit addigi háborúellenes politikájuk elhibázottságára.
A támadás emléke tehát az amerikai történelem legsötétebb epizódja, még így, hatvan év távlatából is. Az akkor történteket mind a mai napig nem sikerült megemészteniük, s talán nem is sikerülhet. Mindenesetre időről-időre megpróbálnak beszélni róla, mint ahogy most Jerry Bruckheimer producer is ezt teszi legfrissebb mozijában, amelyet az akkori események inspiráltak.
Bruckheimer persze nem lenne önmaga, ha hiteles történelemórával állt volna elő. Számára fontosabbak a látványos robbanások, a vad tempó, na meg a tökéletes technikai kivitelezés, míg a lényeg nyugodtan háttérbe szorítható. Michael Bay személyében pedig megtalálta az ideális társat mindehhez. A hajdani kliprendező le sem tagadhatná múltját. Gyors vágások és lassított felvételek követik egymást, amelyek szemet gyönyörködtető csomagolásba bújtatják az amúgy megrendítően sablonos és szájbarágós történetet.
Rafe (Ben Affleck) és Danny (Josh Hartnett) gyermekkori jó barátok, akik már egészen kis koruk óta pilótának készültek. Álmuk valóra is vált, hiszen mostanra az amerikai haderő legjobb pilótái közé verekedték magukat. A II. világháború már javában tart, amikor Rafe hirtelen ötlettől vezérelve úgy érzi, neki harcolnia kell a gonosz nácik ellen, s az angol hadseregbe jelentkezik önkéntesnek. Barátnőjét, a szépséges Evelynt (Kate Beckinsale) rábízza hát legjobb barátjára, ő pedig útnak indul. Egy nap aztán az a hír érkezik a Pearl Harborban állomásozókhoz, hogy Rafe gépét lelőtték. A fájdalom egyre közelebb hozza egymáshoz Dannyt és Evelynt, míg aztán igazi, mély szerelem nem kerekedik ki a dologból. Az idill akkor vesz gyökeres fordulatot, amikor a halottnak hitt barát és szerető visszatér. Mielőtt azonban mindent békésen lerendezhetnének, a japánok meglepetésszerűen megtámadják a támaszpontot?
A fentiekből is kiviláglik, hogy a készítők a Titanic-effektust próbálták meg felhasználni filmjükben. A történelmi katasztrófát az érzelmek, lehetőleg egy könnyes-bús, fájdalmasan romantikus szerelem árnyékában szerették volna bemutatni. Ami azonban sikerült James Cameronnak, nem jön össze a Pearl Harbornak. A sztori sablonos, a karakterek élettelenek, nem éljük át örömeiket, fájdalmaikat, sőt nem is igen törődünk velük. Mintegy másfél órányi nyáladzást kell kibírni, mire végre megkezdődik a támadás, amely aztán fél óra alatt véget is ér. A maradék egy órát a Vészhelyzetből vett orvosi praktikák, na meg az amerikai hazafiasság olyan mértékű elburjánzása tölti ki, amelyiktől minden nem amerikai néző gutaütést kaphat.
Ráadásul az érzelmeket is olyan kiszámítható és erőszakos módon próbálja meg manipulálni a rendező, amellyel jócskán túllő a célon. A lassított felvételeken lengedező csillagsávos lobogó csak egy ezek közül; az abszolút csúcs az, amikor könnybe lábadt kamerával próbálja meg elérni, hogy sírjunk a teljesen jellegtelen, szürke karakterek elvesztése miatt.
Ami profi, az természetesen a látvány. Hiába, az ILM szakemberei értenek ahhoz, amit csinálnak. Legalábbis jobban, mint mondjuk a Bruckheimer-Bay duó.
A fiatal színészgárda megpróbál helyt állni közhelyes szövegeik és a kínosan kiszámított jelenetek ellenére is. Ben Affleck helyenként valóban vicces, ám a film száznyolcvan percének jó részét inkább Ray Ban reklámhordozóként asszisztálja végig. Kate Beckinsale ígéretesen indul a nemzetközi hírnév felé, míg az epizódszerepekben feltűnő Alec Baldwin és Dan Aykroyd valóban jók. Nem úgy Jon Voight, aki Roosevelt elnök szerepében próbál meg nagyon hitelesnek tűnni, jobbára eredménytelenül, vagy Cuba Gooding Jr., aki a hajószakács szerepében egyszerűen nem más, mint a meseszövésben teljesen feleslegesen megtett kitérő.
A Pearl Harbor tehát biztosan nagyon bejön majd az USA-ban (bár ahogy én hallottam, ott sem igazán döngeti a csúcsokat), ám a világ többi részén nem fog akkorát robbanni, mint a benne szereplő bombák. Hiába reménykedett Bruckheimer abban, hogy filmje akár még a Titanicot (világszerte bő másfélmilliárd dolláros bevétel) is képes lesz elsüllyeszteni. S valószínűleg a japánok sem vesznek majd meg érte. Amerika megint elrontott valamit?
