1966. szeptember 17-én, egy szombati napon, a fő műsoridőben mutatta be a nyugatnémet televízió az Orion űrhajó fantasztikus kalandjainak első részét, hogy aztán az ekkor kezdődő mesefolyam minimum három nemzedéknek jelentse a mindenkori viszonyítási alapot sci-fi ügyekben. Korszakos az időpont, hiszen szinte ezzel teljesen egyszerre indult a tengerentúlon egy másik széria, véletlenül szintén egy űrjárművel a címszerepben. Az Enterprise és az Orion űrhajók tévéképernyős megjelenésével egy új műfaj született ekkor.
A mozivásznon korábban is feltűntek olykor a sci-fi tárgykörébe tartozó darabok, de a legnagyobb lökést az első szputnyik világűrbe juttatása jelentette. Ezzel beköszöntött az űrkorszak, az emberek is kíváncsiak lettek, vajon mi lehet odafönt? Talán a harmincas években kezdődhetett az őrület, amikor Orson Welles a marslakók Föld elleni inváziójának közvetítését imitáló zseniális rádiójátékot készített, amely valóságos pánikot okozott hallgatóiban. Később az Egyesült Államok-béli Roswellben állítólagosan lezuhant egy teáscsésze aljához hasonlító repülő tárgy, amelyből kis szürke lények holttesteit húzták elő. A hadsereg persze mindent tagad. Titok titok hátán, a kíváncsiság persze nő. Kutya, majom után az ember is kijut az űrbe, az űrben való utazás kivitelezhető! Itt tartunk ekkor, a fantázia azonban száguld tovább.
Képzeljük el, nincsenek már nemzetállamok a Földön, a radikális éghajlati és természeti változások miatt az emberiség a tenger alá és a világűr távoli bolygóira költözött. Űrhajók armadája cikázik a csillagok között, védve a földi kultúrát a galaktikán túlról érkező veszedelmek ellen. Az Orion egy ezek közül, parancsnoka a fess tiszt, McLane (Dietmar Schönherr). Igazi hős-archetípus, utalások szerint korábban rengeteg hőstettet hajtott végre a galaktikus háborúban, ám a békében nem tud mit kezdeni tomboló energiáival, renitens magatartása miatt állandó felügyeletet rendel melléje a Galaktikus Biztonsági Szolgálat, a dús keblű és a kor pszichedelikus divatjának megfelelően több centis műszempillákkal pillogó Tamara Jagelló (Eva Pflug) személyében. Kettősükhöz csatlakozik még az űrhajó karakteres figurákból álló személyzete, kezdődhet a harc, a jól ismert kalandfilm-klisék szerint, a Galaxison túlról behatoló és a Földet fenyegető varangyok ellen.
Azoknak, akik nem láthatták annak idején valamelyiket a számtalan ismétlés közül, illetőleg a Filmmúzeum csatornán a sorozat felújítását, felhívom a figyelmét, ne tessék egy korszerű, digitálisan felturbózott sci-fit várni; ez kérem egy múzeumi darab! Lehetne kötözködni a dramaturgiai bakugrásokkal, az esetlen színészvezetéssel és az ügyefogyott színészi teljesítményekkel, a megmosolyogtató speciális effektekkel. Ennek azonban nincs értelme, mivel elsőre semmi sem születik tökéletesre. Az Orion űrhajó sztorija márpedig a legelső, mindennek az alapja, viszonyítási alaphoz. A nulla kilométerkő.
Ez a moziváltozat a tévésorozat összeollózott jeleneteiből áll nagyrészt, kibővítve mintegy tizenöt percnyi, eddig sosem látott snittel. Természetesen a felújítás producerei kerülték a digitális kiszínezést, nagyon helyesen, ám a film hangját felhasználva az eredeti, sztereóban archivált hanganyagot, 5.1-ben újrakevertették, ami a régi, patinás fekete-fehér képpel együtt szürreális élmény. A mai szemmel nézve szánalmas technikai kivitelezése, speciális effektjei múzeumi, kiállított "tárgyként" szemlélve szinte forradalmian kreatívnak, zseniálisnak tetszenek. A díszletek és kellékek átlényegülnek. Egy ósdi gáztűzhely egy űrhajó vezérlőpultjává válik, a franciakulcs lézerpisztollyá, csak el kell képzelni. Másfélórányi kiruccanás a fantázia gyermekien kreatív világába. Jelmezek, mint idén, egy trendi divatcég divatbemutatóján.
Nagyon furcsa és nagyon érdekes élményt nyújt a film, olyan a kontraszt, mondjuk a Star Wars-szal, mint Michelangelo Dávidja és Picasso szomorú bohóca közt. Egyiknek nincs értelme a másik nélkül, és minden összefügg mindennel. Bizony, bizony. Alapmű ez. - bólogat a kritikus.