Sokat ígérő cím, jó szó, vonzó jelentéstöbblettel, amit nélkülöz a védelem, a pártfogás és a többi hasonkifejezés. E többlet talán az érdek nélküli, mindenek felett álló szeretetet és bizalmat feltételezi. Ide vezetne ki a film is, ez lenne itt a kiindulási alap. Az első 20 perc a vállalásához illőn erős is. Kézi kamerát használunk ügyesen, és van a csomagtartóban egy rejtőzködő idegen. De evvel vége is, vesztünkre a sztori szépen elkényelmesedik, s beleszeret önmaga tükörképébe. A gránát, bár eldobják, nem robban fel. Mint majdnem minden első filmbe, ebbe sokkal többet szuszakoltak a kelleténél - ki tudja, mikor jön össze a következő lehetőség. Megállíthatatlan az illegális bevándorlás, virágzik a feketemunka, s a csőd szélén álló cipőgyár díszletei közt pereg a társadalmilag méltatlanul csekély elfogadásra lelő leszbikus pár története. Puccioni rendező elvész a rengetegben, a félig megrajzolt karakterek és az elkezdett, de be nem fejezett események között. Már semmi váratlan nem történik, kiderül, hogy hősnő is emberből van és gyarló, úgy próbálja megmenteni nem túl stabil lábakon álló kapcsolatát, hogy elárulja az addig oltalmazottat. A kézi kamerás antré, de mondjuk inkább nyugodtan, hogy álca nyilván azt volt hivatott sugallni, hogy hű, de közel vagyunk a szereplőkhöz, és beléjük is látunk. De mikor ez sem volt elég, Puccioni azt próbálta elhitetni, hogy a nézőre bízná szíve szerint filmje megfejtését, holott csak nem tudott kijönni belőle. Koncepció hangosan óbégató hiányában ugyanis nem lehet várat építeni, talán csak léget.
