Tarr Béla saját filmes gondolkodására reflektáló parabolát készített, ami az egyik szinten elbeszéli az apa, a lány és a ló történetét, a másik szinten pedig Tarr kiüresedett reménytelenségét, amivel eljutott a filmezés végéig. A torinói ló.

Élvezni tudtam egy Tarr-filmet
Gőzsy Kati

A narrátor elmondja Nietzsche és egy ló történetét, mikor is a filozófust annyira megérintette egy ló megaláztatása, hogy megnémult, majd tíz évre rá meghalt. A filmben egy isten háta mögötti tanyán él egy apa, a lánya, és egy ló. A történet első pillantásra nem viszi tovább a nietzsche-i vonalat, nem szerepel benne a filozófus, és meg sem alázzák az állatot, épp csak megbetegszik. Azonban annyiban mégis párhuzamos a két történet, hogy a ló baja kisugárzik az őt körülvevő világra.

Miután a ló beteg lesz, hat nap alatt pusztul el minden a XIX. századi kőházban napról napra ismétlődő monotóniában. Ezt a közönség derűs beletörődéssel fogadja vagy jólnevelten üli végig, attól függően mennyire nyitott Tarr Béla türelemjátékára.

Én kevésbé vagyok türelmes: ahogy egy savanyúcukrot sem tudok rágás nélkül elszopogatni, úgy ezt a filmet sem tudtam fészkelődés nélkül, egyhelyben végigülni. De törekedtem rá. Egyszer talán mindkettő sikerül. Miután rájöttem, hogy annyira minimalista A torinói ló, hogy a nagyobb akciók mellett bonyolultabb összefüggéseket, ok-okozati kapcsolatokat sem kell keresni, már élveztem is a filmet. Csak szemléltem, ahogy pontosan komponált képekkel, egyszerű, szabályos ritmusában lezajlik előttünk a visszafordíthatatlan, fordított teremtéstörténet.

Passzív pusztulásra van ítélve a tanya három lakója: nem tudnak kimozdulni a kis házból, maximum a romos istállóhoz vagy a kúthoz jutnak el, és a kamera is csak madártávlatig távolodik. A lány (Bók Erika) öltözteti apját (Derzsi Jánost), pálinkát isznak, krumplit esznek és minden olyan mindennapi dolgot tesznek, amit más filmekből kivágnának. A legnagyobb akciójelenet például a 45. percben következik: az apa fát vág, a lány ruhát mos. Közben napról napra történik valami aránylag ijesztő: átjön a szomszéd krasznahorkai idézetekkel világvégét jósolni, a cigányok is vészt jósolnak, majd elfogy a víz, a lámpa sem gyullad meg, a hatodikon a Nap se kel fel többé.

Itt egyszerűen csak elromlik minden, amihez az ember hozzáér, különösebb párhuzamok nélkül. A cigányok nem rontják meg a vizet, csak úgy arra járnak, és egy szertartáskönyv olvasása sem állíthatja meg a pusztulástörténetet: nem hat a lányra.

A szereplőknek semmi esélyük nincs arra, hogy ezt a folyamatot megállítsák. Nincs meg a lányban az a ragaszkodás vagy együgyű jóság, ami a Sátántangó Estikéjében vagy a Werckmeister harmóniák Valuskájában benne volt, ami miatt legalább próbálták valahogy helyreállítani a harmóniát. A kapcsolatukból, a mozdulataikból és a tőmondataikból nemcsak az érzelem hiányzik; a szeretet is.

Jó nézni azt a képi tökéletességet, ami összefogja a pusztulást: a benti komor magányt és a kinti lélektelen port. De a minimalista, geometrikusan komponált fekete-fehér képek is elveszítik a filmszerűséget: előbb a dinamikusabb mozgások szűnnek meg, majd a narráció kap a rendező szokásához képest egyre nagyobb, és a Tarr életműben kivételesen indokolt, a képet helyettesítő szerepet. Van, hogy egy fehér kiterített lepedőt látunk 15 másodpercig, a film végén pedig a fényt veszítjük el.

Túl tökéletes is lenne, ha nem lenne benne egy észrevehető baki: Ricsit, a plakáton szereplőként is feltüntetett igáslovat ugyanis olykor egy dublőr helyettesíti. Így a film közben azon nevetgéltünk, hogy a ló nem is beteg, csak nehezen viseli a szerepváltást.

Ez lett Tarr legminimalistább műve. Miközben a néző idegeit a végletekig nyújtják, már előre meg is fogalmazta magában az alkotóházaspár a kritikát (Hranitzky Ágnes rendező és vágó is egyben), ami a Sátántangó filmjének 94-es Esterházy-kritikáját ("Tarr addig-addig filmezett, míg majdnem megszüntette a filmet") gondolja tovább: "Tarr végleg megszüntette a filmet". A film hibája épp az, hogy túl hangsúlyosan, direkten szánták az alkotást az utolsó Tarr-műnek.

Utoljára lerombolta a világnak az alapzatát
Valuska László

A Krasznahorkai László szövegéből készült történet Friedrich Nietzsche 1889. január 3-ai megőrülésekor kezdődik. Torinóban kilépett az utcára, ahol egy kocsis verte a lovát. A lóval nem tudni, mi lett, hangzik el a film elején. A torinói ló története nem a lóról, nem az apáról, hanem Tarr Béláról szól, aki végre részletesen és érzékenyen elbeszélte, miért is hagyja abba. A világ túl rossz ahhoz, hogy bármilyen történettel jobbá tegyük, a képi kultúra pedig átalakult, amihez Tarr már nem akarigazodni.

A hat nappal az apokalipszis (?) előtt játszódó történet egy egyszerű bibliai példázat is lehetne, egy orkánszéllel megtámogatott teremtéstörténet a világ végén. Hat nap alatt elfogy a víz, elfogy az étel, elfogy a fény, elfogy a lélek és elfogy az emberség. Minden napnak ugyanaz a kerete: felkelés, öltözés, kútról vizet hozni, majd főtt krumpli evés, fekvés. A film ritmusát, ahogy a Tarr-filmeknek mindig, az apró részletek végtelen lassúsággal megmutatott ismétlése adja. A lassúság meg nem lassúság, csak az idő jellegzetes szereplője a cselekménynek.

A főszereplő, Derzsi János arcáról nem születtek még esszék, ami hiba. Az egyik szeme üveg egy régi baleset miatt, az arca keménységébe mintha az utóbbi évtizedek magyar történelme faragott volna barázdákat. Tarrnál a színésznek nem kell játszania, a jelenléte a fontos, ezt régóta tudjuk. Derzsi megtámasztja a szelet járásával, neki feszül a természetnek, küzd ellene. Bók Erika is ilyen: a Sátántangóban kapta első szerepét, majd játszott A londoni férfiban is. Tarr találmánya az ő naiv arca is. Kettőjük kapcsolata a megszokás, valami szavakon túli állapot, a nyelvnélküliség maga.

Az olvasó várja, hogy a cikknek valamelyik pontján kimondjuk, jó vagy rossz Tarr filmje, ajánljuk vagy sem. Mi mégis kénytelenek vagyunk visszadobni a kérdést, mert Tarr mozija egy alaposan átgondolt, precízen elkészített film, aminek értékelése lehetetlen a jó-rossz tengelyen. Mert lassú, hosszú, monoton, kevés az akció benne, a dialóg talán még inkább, fekete-fehér, a cselekményt is lehet követni. De ezek a jók is benne.

A szélsüvöltésben játszódó történet egyik csúcspontja a rengeteg csenddel előkészített, a pálinkáért érkező szomszéd monológja az ember saját maga ítéletéről, amivel elpusztította a világot, megrontotta a földet, vagyis minden örökre elveszett.

Az utolsó film elkészítése a saját művészetfelfogás átgondolásának lezáró gesztusa. Tarr Béla a legjobb marketingtrükkel vezette fel új, A torinói ló című filmjét. Hogy mennyire szép befolyásolni saját filmje fogadtatását ezzel? Berlinben működött. A torinó ló című mozit tehát ebből a nézőpontból nézzük, hogy van ez a nagyon fura, hosszú haját copfba fogó, öntörvényű és kérlelhetetlen alakja a filmtörténetnek, aki elköszön. És nemcsak szóban, hanem képben, mert ez az ő igazi nyelve. Semmi díszmenet, csak reménytelenség és kiüresedés a kipusztult, kultúra nélküli világban. A film igazi kérdése, hogy miért nincs értelme többet filmezni.