A huszonéves Niko Fischer csendesen öltözködik egy szundikáló hölgy társaságában. Igyekszik minél előbb lelépni, de pechére a lány felébred, így Niko nem csak a reggeli kávét, de a következő randit is kénytelen visszautasítani. Van ilyen – gondolhatnánk –, de meg kell jegyeznünk, hogy talán jobban járt volna, ha legalább a kávét elfogadja. Niko ugyanis valamiért nem tud felébredni. Szó sincs inszomniáról, filigrán hősünk nyakig tesped a céltalanság mocsarában, és nemes egyszerűséggel nem csinál semmit. Az egyetemről kirúgatta magát, cuccai dobozokban hevernek a lakásán. Minek is kicsomagolni, ha ennyire nem érzi otthon magát az ember sehol.
Mindennek tetejébe élete egyik legszerencsétlenebb napja vár Nikóra. Előbb ittas vezetés miatt bevonják jogosítványát, majd a bankkártyája végzi egy automata gyomrában, de ez csak a jéghegy csúcsa. Lesz itt látványos menekülés metróellenőrök elől, utcai verekedés (inkább verés), és sor kerül egy végtelenül kínos légyottra is. Arról a bizonyos kávéról pedig – amire már reggel szüksége lenne – Niko lépten-nyomon lemarad, de tényleg mindig csak egy hajszálnyival.
Jan Ole Gerster elsőfilmes rendező mozija ironikus képet fest egy eleve bizonytalan generáció egzisztenciálisan összezavarodott tagjáról. A cigarettafüstbe és vodkagőzbe burkolózó főszereplőn keresztül a berlini hétköznapok figuráit ismerjük meg. Niko először egy filmforgatásra téved barátjával. A szerepe összegzésekor elérzékenyülő színész (tragikus sorsú náci tisztet alakít a világháború sodrában) nagyszerű karikatúra, akárcsak a pár jelenettel később feltűnő, rég nem látott iskolatárs, aki ugyan jobb nő lett, de komplexusait cseppet sem sikerült levetkőznie. Hasonló érzékkel megírt karakter Niko apja, aki sikeres jogászként elnyomja fiát, egy percig sem bírva ki cinikus megjegyzések nélkül a közös golfozást. A film végig mellőzi a papírmasé figurákat, minden szereplő hús-vér emberként hat, még a pár percre feltűnő alternatív színházi rendező is, aki akut idegrohamot kap, ha táncszínházi előadása (egy remek műfaji paródia!) közben elneveti magát a néző.
Bármennyire vicces azonban az Oh boy, egy pillanatra sem feledteti, hogy európai filmet nézünk: az itt feltűnő torz alakokat a komor valóság szülte. Társadalmi kérdésekben azonban a rendező éppúgy nem foglal állást, ahogy Niko felszínes életét sem bírálja. Gerster csak felvázol egy alaphelyzetet a szereplőkkel, a konklúzió levonását már a nézőre bízza. Ezt a hűvös hozzáállást erősíti meg azzal, hogy filmjét fekete-fehérben forgatta: monokróm szűrőjén keresztül pedig Berlin szépen beállított utcaképei is ridegnek hatnak.
Niko a feloldást kínáló, utolsó jelenetben sem kezd el rohanni, ahogy a Antoine Doinel a 400 csapás végén, és nem következik be a Zabhegyező Holden Caulfildjánál látott összeomlás sem, de ahogy Salinger mesterműve esetében, úgy itt is joggal merül fel a kérdés: vajon elég-e, ha valaki felismeri, mennyire rossz mederben folynak körülötte a dolgok, miközben változtatni már képtelen.
E dilemma ellenére az Oh boy egyáltalán nem az a gyászos művészfilm: laza dzsessz-zenével kísért városnéző túrának is felfoghatjuk, amolyan Woody Allen-stílusban. Intelligens poénjaiért és a főszereplő, Tom Schilling hiteles, őszinte játékáért pedig még akkor is hálás lehet a néző, ha pontosan tudja, hogy egy felejthető mozit lát, amely nem tudja hűen reprezentálni a fiatalság elveszettségének körülményeit napjainkban. Vagy épp nem is akarja.
