Tavaly nyáron "kísérleti jelleggel" húsz nő számára engedélyezték Iránban, hogy a helyszínen nézzék meg a labdarúgó válogatott egy mérkőzését, ám a hölgyek kizárólag a vendégszurkolók között foglalhattak helyet - mert az ott elhangzó káromkodásokat úgysem értik. El lehet morfondírozni, ez a nagyobb tragédia, vagy a világranglista 75. helye.
Mert egy Málta-Magyarország (2-1) labdarúgó mérkőzés másnapján az ember már visszafogottabban kuncog Jafar Panahi, az iráni törvények elé görbe tükröt állító, amúgy vitán felül zseniális, "focis" filmjét látva. Mert értem én annak a (tragi)komikumát, hogy arrafelé a nőket nem engedik be a stadionokba, mondván nem szabad hallaniuk a hátulról történő becsúszásokat követően a férfiak habzó szájából előtörő csúnya szavakat, sőt még azt is, hogy a női csapatok meccsein a férfi edzők nem lehetnek jelen, és mobiltelefonról osztják az észt a kispadnak, de végül mégis csak azt mutatja az egyenlet, hogy ők nyolc éve, és idén is ott voltak a világbajnokságon. Mi meg Máltán.
Nem akarom persze félrevezetni az olvasót, a Pályán kívül alapvetően nem sportfilm, hanem egy szatirikus, keserédes politikai megmondó mozi, komédiának öltözve. Ilyenformán nem feltétlen Nick Hornby Focilázának ilyen-olyan feldolgozásaival, vagy netán a Futball faktorral kellene egy polcra tenni agyunk videótékájában, bár ki tudja. Mindenestre európai demokrácia nem tud olyan rozoga lábakon állni, hogy onnan nézve átélhető legyen egy iráni lány dilemmája: meddig hajlandó elmenni a kockázatvállalásban, csak ("csak") azért, hogy láthassa az iráni labdarúgó válogatott a vb-re való kijutásról döntő, Bahrein elleni mérkőzését? Először is fiúnak öltözik, megveszi a jegyet a zugárustól kb. tízszeres áron, majd megpróbál átjutni katonai őrségen, sikertelenül. Hamarosan többedmagával egy alkalmi fogdában találja magát a lelátók mögötti korzón, ahonnan képtelenség rálátni a pályára, ám a hangok, a közönség moraja, reakciója azért kiszűrődik.
Panahi formanyelve duplacsavar, hisz a szereplők nyomában loholó operatőr dokumentarista eszközeivel mutatja be azt, ami tényleg a valóság maga, még ha nyomokban fiktív elemeket is tartalmaz. A rendező valóban egy futballmeccsen forgatott százezer drukker között, ahol, filmkészítés ide vagy oda, tényleg a nők jelenlétét volt a legnehezebb megmagyaráznia a hatóságoknak - mert az ugye nem számított túl jó érvnek, miszerint mert arról készít filmet, hogy a nők miért nem mehetnek meccsre Iránban. Az épp zajló, és a beszélgetések során szóba kerülő mérkőzések mindenestre ma már a sporttörténelem részei; erre is reflektál a film egyik jelenete, amikor is a fogva tartott lányok egyike öt csillagszórót gyújt az egy évvel korábban, az Irán-Japán mérkőzést követően életüket vesztett szurkolók emlékére (a szintén Teheránban rendezett selejtezőn a 2-1-es győzelmüket ünneplő százezer hazai drukker öt embert is agyontaposott, további negyven súlyosan megsérült).
A Pályán kívül bájos játékossággal forgatja ki sarkaiból a bennünk élő fogalmakat: a helyzetért mi a hatalom valamiféle vallási fanatizmusát okolnánk a leegyszerűsített világnézetünkkel, holott a rend őrei felől érkező bátortalan kacsintások jelzik, maguk is idejétmúltnak tartják e korlátozásokat, ám meg van kötve a kezük. Ezzel szemben a futball-fanatizmus nem ismer ilyesfajta pardont: a lányok, ha hazugsággal, ha csalással, ha pénzzel, de mindenáron át akarják élni a győzelem mámorát. Panahi filmjei egyébként rendre hazája demokratikus deficitjeit veszi górcső alá, amiért egy ideig még nem szerepel az iráni állami kitüntetések lehetséges várományosainak listáján. De azért még tűrik, ha nem is támogatják.
