Két régi barát újra találkozik. Az egyik szabadéletű, a másik házas – egy bulin részegen arra szövetkeznek, hogy indulnak a közelgő amatőr pornófilm-fesztiválon. Csak az asszony meg ne tudja, pláne, hogy gyerekre vágyik.
Egy fenék, ami mindent visz
A férfiközönséget nagy valószínűséggel megvette az a film, amelyiknek a nyitójelenetében Laetita Castát hátulról gyömöszölik. A topmodellből színésznővé avanzsált hölgy a pózolásból, úgy gondolta, kiöregedett – mindössze harmincöt éves… –, az Asterix és Obelix-beli 1999-es debütálását követően a mozgóképre váltott. Azóta tucatnál több filmben szerepelt. Játszott kokottot drámában (Titkos örömök utcája), egy tágas apartman kommunájának lelkét vígjátékban (Az oltári nagy lakás), megformálta Brigitte Bardot-ot egy életrajzi filmben (Gainsbourg (hősi élet)), láthattuk, mint az első világháború utáni időkben "farkasokkal táncoló" lányt (A lány ás a farkasok), legutóbb pedig egy krimiben egy amerikai üzletember francia művészlány-szeretőjét alakította (Végzetes hazugságok). A kisasszony változatos műfajokkal büszkélkedhet, amikben a testiség közös. Az ő teste. Ez van, valamiért valamit, ha az ember Laetitia Castának születik, – a siker, pénz, csillogás érdekében – vállalnia kell a vetkőzést. Azért időzünk el ennyit a szép színésznőnél, mert a legjobb, ami elmondható Yvan Attal színész-rendező filmjéről, az Letitia Casta feneke, amely – sóhajtanak párás tekintettel hálát rebegve a férfiak – többször is megnyilvánul a mozi során. Illetve ez így csak sarkítva igaz: a Ne zavarjanak! című vígjáték Casta melletti fő érdeme az ismert és tehetséges francia színészek felvonultatása: a főhős-rendező Attalon és a párját alakító Castán túl François Cluzet (A szerelem művészete, Életrevalók), Charlotte Gainsbourg (Antikrisztus, Melankólia) és Asia Argento (Marie Antoinette, Diamant 13). Viszont a jelenlétükhöz ezúttal keveset rendelnek hozzá, például a film történetformáló házibuli-jelenetének párbeszédénél süt a megcsináltság és hiteltelenség, miszerint itt most valami el van játszva – de nem válik igazzá. Ez a viselkedés gyakran tetten érhető a filmen.
[img id=449622 instance=1 align=left img]Attal "házasság trilógiája"
Az elsősorban színészként számon tartott filmes odahaza főleg szerelmes drámákban és komédiákban, valamint krimikben játszott (Kegyetlen világ, A szerelem után, Szerelem és…, Árnyjáték, Életem párja, illetve A kémkedés ára, Anthony Zimmer, A kígyó, Manipuláció, Emberrablás), de megfordult nagyobb nemzetközi produkciókban is (München, A tolmács, Csúcsformában 3.). A Ne zavarjanak! című vígjátékával sajátos hármas egységet alkot első rendezése, a Színésznő a feleségem, illetőleg annak folytatása, a Változatok a házasságra. Ebben oldottabb, fecsegősebb, "franciásabb" modorban tálalja a bergmani Jelenetek egy házasságból alapfelállását, a házasságon belüli kisebb-nagyobb feszültségektől kiindulva (és a színészi hivatással egyedivé téve) a párkapcsolati élet értelméig, miszerint ennek van-e jogosultsága, avagy a szóló létnek. A két filmben saját nevén szereplő Attal és Gainsbourg a kilencvenes évek derekától a való életben is párt alkot, három gyermekük született, önéletrajzi ihletésű játékuk igazzá, természetessé és szórakoztatóvá teszi a két opust. A harmadik darab erőtlen, pontosabban mondvacsinált, kényszeredett azokhoz képest.
Szájukkal hősök
Attal úgy gondolja tovább vinni a "házasság-párkapcsolat kontra személyes szabadság" témát, hogy egy erős harmincas feleség és a negyvenes férj fordul egy átlagosnak nem nevezhető szituációba. Benhez (Attal) éjnek évadján beállít az egyetem óta nem látott jó barátja, Jeff (Cluzet). A világcsavargó bohém cimbora visszatértére adott mulatságon a helyi hölgyektől – Lilly (Gainsbourg), Monica (Argento) – felheccelve és részegen esküt tesznek, filmet forgatnak az amatőr pornósok fesztiváljára. Természetesen valami unikálisat és eszementet szeretnének alkotni, hiszen a fesztiválelsőség tetemes pénzzel jár, az pedig jól jön mindkettőjüknek. A tervről értelemszerűen nem tudhat Ben felesége, Anna (Casta), aki egyébként csak azzal törődik, hogy minél előbb teherbe essen. Némi kanyar után a fiúk neki látnak a dolognak egy szállodai szobában, ahová kifüggesztik a táblát: ne zavarjanak! Nagy kérdés, hogy részeg lendülettel fogadott szavakat tettekre lehet-e váltani…
A személyesség varázsának hiánya
Attal most először nyúlt társíró segítséghez: a New York, I Love You című szkeccsfilm általa rendezett epizódjának írójával, Olivier Lécot-val dolgozott. Könnyen lehet, ez hiba volt, egy külső alkotói szempont bevonásával ugyan szerkezetileg, írástechnikailag professzionálisabb lett a film, de elveszik a korábbi személyesség, báj és hihetőség. A közösen készített forgatókönyv nagy hibája, hogy érdektelen karaktereivel, érdektelen tétjével (központi motivációjával) és érdektelen dialógusaival nem tud bevonni a történetbe. Nem lélegzünk a hőseinkkel együtt, a lányok ugyan biztosan átérzik Casta karakterének fő mozgatórugóját, a gyermek iránti vágyat, ám a férfiak a férfi – abszolút – főszereplő szabadságpróbájának, kapcsolati tűréshatárának ezt a fajta tesztelését nem igazán.
A "filmesedés" nem tett jót Attal rendezői attitűdjének – egyedül az a börtönjelenet rögzült, amikor a pofozkodó barátokat éjszakára a rácsok mögé zárják, és a párbeszédükre felfigyelő szomszédos drabális, színes bőrű cellalakó előadja a híres Dalida-slágert, a Paroles-ét –; akkor hatott, amikor magából táplálkozott. Technikáját tekintve szintén gyakori a mesterkeltség, amikor két szereplő egymás mellett fekszik, a kamera hol erre, hol arra élesít. Mintegy „érvényesítve” az egyik és másik szereplői szempontot. A megoldás túl iskolás.
Hiába a jó színészek, a film görcsösen kapaszkodik abba, hogy természetes legyen. Ebbe a görcsösségbe enyészik el.
Kinek ajánljuk?
- Beszélgetős francia vígjátékok értékelőinek.
- Gyerekvállalás miatt vitatkozó pároknak.
- Aki szeretné megcsodálni Laetitia Castát pucér hátsóval. Többször is.
Kinek nem?
- Yvan Attal két korábbi "házassági" filmjét kedvelőknek.
- Jól megírt vígjátékra vágyóknak.
- Akit nem elégít ki Latetia Casta feneke.
4/10