David Frankel újabb alkotása az előzőhöz hasonlóan zsigerig ható témát feszeget: míg Az ördög Pradát visel esetében az volt a kérdés, hogy meddig növelhető a tűsarok (lelki) egyensúlyunk elvesztése nélkül, addig a Marley meg én arra keresi a választ, hogy milyen szintű cukiságot bír el a vászon. Az alkotók semmit sem bíztak a véletlenre - pláne a jó ízlésre -, filmjük akkor sem lehetne édesebb, ha tízezer Disney-figurával forgattak volna egy Sohaország partjainál elterülő cukorgyárban. A cseppet émelyítő kaland homlokterében egy féktelen labrador, valamint a Jennifer Aniston és Owen Wilson alakította lelkes gazdik állnak, a háttérben gyönyörű porontyok, csupaszív főnökök és szemkápráztató helyszínek fedezhetők fel. A film a majdnem azonos című (magyarul a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában megjelent) bestseller nyomvonalán haladva kellemesen felszínes, fájdalmasan bájos és lényegesen hosszabb, mint az elvárható lenne. Pedig csupa akció, nevezett Marley ugyanis rém rossz kutya, megrág, kiszakít, összepiszkol és tönkretesz mindent, nem kevés fejfájást okozva génmanipuláció-gyanúsan tökéletes családjának. De - és itt a csattanó - épp ettől olyan ellenállhatatlanul, kimondhatatlanul, nézőolvasztóan édes. Az alkotók javára szóljon, hogy egyes részeket - többek között az "ülök a naplementében, és közben szeretem Amerikát" címűt - kihagytak a filmből, és moralizálás helyett egyes-egyedül a nevelhetetlen ebre koncentráltak.
Azért a némi humorral hintett hardcore szentimentalizmus így sem kíméli a nézőt; a film hatását tekintve felér a Fűrész-saga egy ültőben való befogadásával.
