Tóth Krisztina Pillanatragasztó című kötetének minden történetét szemlesütve kellene olvasnunk, szégyenkezve, sajnálkozva, sóhajtozva emberi gyarlóságunk felett, az elveszett emberségünk felett. Öt adagban kapunk útmutatást a körülöttünk lévő egyre megmagyarázhatatlanabb valósághoz. Szilánkokra tört életek felcsillanó jeleneteit tárja elénk a könyv, azokra a darabkákra irányítva a fényt, ahol az első repedések feltűntek, néha láthatjuk az összetört életeket is, máskor csak el tudjuk képzelni, mi lesz a folytatás.

Azokon a ritka napokon, amikor kegyetlenül őszinték akarunk (?) lenni saját magunkkal és a világgal, azokon a napokon mesélünk talán olyan történeteket, amelyeket a Pillanatragasztó című kötetben olvashatunk. Elbeszélések egy világról, ahol büszkének lenni már csak a zsidókat diófára akasztgató nagyapára lehet, ahol menyasszonyok égnek, ahol bárki bármelyik pillanatban kerülhet szarba, szó szerint. Fél lábbal toi-toi-ok mögött, a plázában, a volt-feleség kukái közt. A kérdés csak az, hogy érdekelnek-e ezek másokat?

Merthogy ugyebár a másik sosem reagál adekvát módon, nem érdekli, mi van velem, veled, vele, vagy akár ellenérdekelt is lehet. A novellák üzenete, hogy társadalmi transzgresszióink, a traumáink, amik miatt forgolódhatunk éjjel, pirulhatunk nappal, nem változnak már meg, „Ez most már mindig így lesz? (Ez most már mindig így lesz)”. Ezen nem segít az altató, a nyugtató, a szerelem és a vallomás sem. Képtelenség, hogy interakcióba lépjünk a másikkal ilyenkor, mindenki csak azt gondolja, amit gondolni akar.

Bevallhatjuk, mikor, melyik pillanatban hibáztunk és vezekelhetünk, de csak úgy, magunknak, ahogy a megbocsájtás is csak rajtunk múlhat, ám ezekben a történetekben, jellemzően, nem jutunk el idáig. A pillanat ragaszt, és az egyén úgy szabadul, mint a légypapírra ragadt rovarok, belehal. Nem azonnal, persze, csak úgy apránként, percről percre kicsit jobban, de mindig egyedül.

Az elbeszélések az utcák, a kocsmák vagy kávézós beszélgetések mindennapi stílusát idézik, ugyanolyan egyszerűen és pontosan szólalnak meg pökhendi újgazdagok, elveszett értelmiségi nők, tinédzserek vagy kiöregedőben lévő sztárok. A narrátorokat és szereplőket egyaránt természetesen beszéltető történeteket így aztán azonnal közel érezhetjük magunkhoz, a hétköznapjainkhoz, amikor anekdotákkal szórakoztatjuk egymást, csakhogy ezek a történetek természetüknél fogva nem fognak jól megnevettetni. Nem erre vannak kitalálva. Még akkor sem, ha egy-egy szituáció képe önmagában nagyon is megmosolyogtató: egy zuhanyrózsát hordó színésznő, egy dinnyék közé gurult fej, nagyothalló néni és egy jó szándékú nővérke.

Jóízűen nevetni nem tudunk rajtuk, de vajon sajnálni tudjuk-e az elhagyott szeretőket, hűtlen házastársakat, szülőket, akik csak magukkal vannak elfoglalva, vagy a jóléti államból idelátogató tiniket? Ennek a történetcsokornak talán legnagyobb kihívása, hogy megszeretesse és elfogadtassa magát az olvasóval, mert felismerteti velünk a legmélyebben gyökeredző intoleranciánkat, a társadalmi normák elleni lázadásra képtelenségünket (vagy esélytelenségünket?) és inherens magányunkat. Kicsit olyan érzésünk is támadhat, hogy nem egyének történeteit olvassuk, mivel a hétköznapi ember, nő, férfi, gyerek sztereotipikus képeit állítja elénk Tóth Krisztina a legtöbb történetben.

Az „everyman” köszön ránk a sorokból, és míg néhol cinkosan kacsint ki, máshol megrökönyödve és tanácstalanul pislog az előtte lezajló események láttán. A misztériumjátékokhoz hasonlóan stációkat járunk végig az öt részre bontott kötetben, a részeken belül pedig láncszerűen összekapcsolódó történeteket találunk. Minden novellából kiemelhető egy-egy apróság, ami az utána következőhöz köti, legyen az a Xanax, egy átlyukasztott test érzete vagy a hasmenés. Akár a moziban, pereg a film, peregnek az életek, kockáról kockára haladunk.

A könyv végig a mindennapokban marad, nem mindig a magyarországi hétköznapokban, hiszen egy-egy történet erejéig kiruccanunk ismeretlen tájakra, a közel-kelet balzsamos levegőjét sejtem a fátylas asszonyok és a fogatlan, kaján öregek körül. Szűkebb értelemben is kelet irányában történnek a fontos dolgok, még ha csak arról legyen szó, hogy egy brigádnyi munkás tart haza, Erdélybe, vagy egy észak-nyugati városból Pestre, a felismerések a térképen jobb szélére esnek. A legtöbb történet esetében közel maradunk Magyarországhoz, ahol a nagy történelmi traumák sejlenek fel, ’56, holokauszt, rendszerváltás. A szerző azonban hagyja ezeket a nagy történeteket a periférián lebegni, még akkor is, ha közvetlen kapcsolatot is feltárhatna, kibonthatná az összefüggéseket. Erről azonban gondoljon, ki mit akar; a Pillanatragasztó tétje az önnarratíva lehetősége. Az, amelyen keresztül kicsit mégis túlélhetjük a saját hétköznapjainkat.