Walt Disney egészen biztosan a múlt század embere volt, hiszen 1901-ben született, már a húszas-harmincas évek fordulóján belopta magát az emberek szívébe, és még korántsem volt vége annak a zajos huszadiknak, amikor örökre eltávozott. Életműve, a Disney-birodalom, amely magában foglalja a világ sok részén megtalálható vidámparkot, a filmstúdiót, filmforgalmazó-céget, játékgyárat, és még ki tudja mi mindent, azonban jó erőben tovább prosperál. Emlőin nevelkedett kicsiny, majd felcseperedő cégek csipkedik ugyan nimbuszát, azonban a rajzfilm sokak számára még mindig a Disney-filmeket jelenti. Egész estét betöltő, színes, bár tán túl színes, kedves (tán túl kedves) dalokkal teletűzdelt, vicces és szeretnivaló figurák meséin nevelkedett fel a manapság Földön élő emberek jóval több, mint fele. Ez jó néhány milliárd lehet biztosan.

Eszembe jut, amikor jó sorsomból kifolyólag a marokkói Fez sokszáz évvel ezelőtti hangulatot árasztó sikátorait jártam, milyen megdöbbenést okozott, amikor egy vályogház falán tökéletes ecsetkezeléssel felfestett ember nagyságú Miki egérrel találkoztam. Hát itt is! - hüledeztem és exponáltam. A fényképezőgéppel. Igen ott is, és mindenhol szerte a világon... Évente több új termékkel, vagyis mit beszélek! Mesével, dallal, új figurákkal, jelenleg helyes kis tízezer évvel ezelőtt élt eszkimókkal, rénszarvasokkal, mókusokkal, mamutokkal, és természetesen mackókkal.

Kenai, a kis eszkimó (vagy inuit, ha úgy jobban tetszik) a medve jelet kapja a törzs sámánasszonyától, amit kis hősünk szégyenkezve fogad el. A totemként ábrázolt kismackóban ugyanis semmi félelmet keltő, férfias nincs, Kenai úgy gondolja, nem is lesz belőle valamire való férfi sohasem. Az ő története a film, miként keresi elveszett bátyját, miként változik csodás körülmények közepette medvévé, hogyan fogad barátjául egy valódi kisbocsot és hogyan próbálja elkerülni másik bátyja tévedésen alapuló bosszúját. Hányattatásai közben megismerkedhetünk még két gyengeelméjű, de kedves rénszarvassal, fecsegő mókusokkal és hallgatag mamutokkal, néhány félelmetes eszkimóval és a barna grizzly-mackók szerető nagy családjával. Minden a megszokott minőségben és színvonalon.

Azt, mondjuk, nehezen tudom megszokni, mi végre kell szinkronizálni olyan tehetségtelennek semmiképpen sem mondható énekest, mint Phil Collins. De ha a Szulák jobb, akkor jobb, vonom a vállam. Kár, hogy nem emlékszem, hogy az Oroszlánkirályban is szinkronizálva volt-e az Elton John... De ezek lényegtelen dolgok.

Lényegesebb viszont az, hogy e film kapcsán gyermekeik belemerülhetnek egy kicsit az észak-amerikai eszkimó-indián sámánizmus szellemvilágába. Hiszen amint Kenai ott fenn, a hegyen látja, amint a tündöklő színekben örvénylő sarki fényben meglátja együtt bátyja szellemét az elejtett vadak szellemével, ahogyan maga is medvévé válik, azt akár maga, az utolsó eszkimó sámán is mesélhette volna. Ránk férnek bölcs és okos szavai, amelyek az állatok és a természet szeretetére tanítanak, elítélnek minden esztelen öldöklést és pusztítást.

Mint sok más Disney-filmben, itt is az állatok az igazi szereplők, az emberek jobbára csak kisebb mellékszerepekben tűnnek fel, akkor is csak az állatok, medvék és szarvasok által rettegett, lándzsás szörnyalakként. Amikor a medvévé változott Kenai megismerteti magát az őt elvakult és téves bosszúvágyában üldöző testvérbátyjával, és egymás keblére omolva fürdenek a színpompás aurora borealis-ban, az megható. Színtiszta happy end, á la Disney.

Nincs is más gondunk, nekünk felnőtteknek, mint azon morfondírozni, vajon az hogyan jön össze az apróbb közönség fejecskéjében, miszerint a halacska, ami épp olyan, mint a nem is oly régen látott Némó (Némó nyomában), mit keres ebben a filmben az itt főszereplő kedves mackók szájában? Mert ez viszont ilyen összeállításban maga a véresen való világ, amely ötven percbe mixelve a National Geographic csatornán is vetíthető lenne. Külön-külön viszont tényleg két kedves mese.