Kultúrák, ha találkoznak. Hát a néni honnét való? Én bizony a messzi Guernsey szigetéről, kicsiny farmom van ott, egyszerűen, de szépen élünk, én és a vetemények, Londonba sem önszántamból jöttem, hanem mert a kislányom nem veszi fel az átkozott telefonját azóta, hogy az a szörnyű merénylet annyi életet követelt. És a bácsi, azzal a furcsa frizurával? Én bizony a csatorna túlsó oldaláról, Franciahonból jövök, ahová sok-sok éve, családomat hátrahagyván, Afrikából vándoroltam, és én meg a fiamat keresem, akit hatéves korában láttam utoljára, még az afrikai Nap alatt. ' sem jelentkezik, és az anyja nagyon aggódik már. Kultúrák, ha találkoznak. Kezdetben idegenkednek kicsit egymástól, terroristát, gyermekeik megrontóját orrontják a másikban, rendőrért kiáltanak, de a parkban, a padon már együtt ülnek, hisz valójában szövetségesei ők egymásnak, csak ezt első izgatottságukban elmulasztották észrevenni. Oly nagyon emberi ez, a feljelentés éppúgy, mint a szemérmes közeledés, s hogy mindez Londonban, a 2005. júliusi bombamerényletek árnyékában történik meg, az külön drámai pírt ad az egésznek. Ha Mike Leigh (esetleg Ken Loach) egyszer Benetton-reklámot rendez, abból valami olyasminek kell kisülnie, mint a London River, de mert ők ilyesmire egyelőre nem kaphatók, megtette így az ugyancsak jó nevű Rachid Bouchareb. És persze jól tette, mert a gyászt és a dzsesszt meg Sotigui Kouyaté és Brenda Blethyn színészeket a legfelsőbb dramaturgiai úr is egymásnak teremtette, igaz, ugyanilyen jól passzoltak volna egy nem ennyire igaz történetben is.
