Az amerikai pszichologizáló filmek visszatérő témája az én-keresés, a mindenféle emlékezetkiesések, különös tudatzavarok. A legfrissebb példa éppen a Bourne-rejtély, ahol szegény titkos ügynök keresi önmagát, próbál a világ folyására ráeszmélni és fokonként fedezi fel saját bérgyilkosi képességeit. Bizony, misztikusan borzongató dolgok ezek.
De a helyzet még fokozható. Egy másodlagos frissességű (1997-es) kanadai (mégsem hollywoodi!) sci-fi horror különös, ismeretlen környezetbe helyez öt idegen embert, akik ugyan magukról mindent tudnak, ám fogalmuk sincs miként léptek ki megszokott életükből. Börtönben vannak, egy titkos csapdákkal teletömött kocka-építményben.
Előre jósolhatóan (bár senki kedvét nem szeretném elvenni a mozizástól) nincs menekvés a labirintusból: a kiválasztott ember-példányok ismét rosszul vizsgáznak kitartásból, csapatszellemből, empátiából, más szóval emberségből. A spanyol viasz felhígításának lehetünk tanúi: a Kocka című alkotás sokadszorra rántja le a leplet a csúnya, gonosz emberekről - mindannyiunk okulására.
Érdekes módon a "véletlenül" összeterelt hat felnőtt mindegyike rendelkezik értékes képességekkel, ami segíthetné a szabadulást. Van köztük matematikus, rendőr, orvos, tervezőmérnök, szabadulóművész bűnöző és egy autista fiú. Mit kezdenek egymással? Akár lebilincselő lélektani mélyszántást is láthatnánk, de jelen esetben nem ez volt a cél. Kezdettől fogva hisztérikusan menekülnének a szereplők: egyik kamrából a másikba zsilipelnek, próbálják a kocka törvényeit kiismerni.
Végül szinte matek órává minősül át a mozi: repkednek a koordinátarendszerek, prímszámok, fejszámoló mutatványok követhetetlenül. A lényeg, a bezártság fokozatainak ábrázolása elsikkad, sablonos lesz. Egyre hisztérikusabbak a foglyok, egyre jobban izzadnak, cserepesedik a szájuk, szaporodnak a vérfoltok, verekedési jelenetek. A nézőtéren pedig unatkozik a néző, mert kiszámítható, ócska panelekből épített történetet lát.
Egy sci-fi-ben legalább a díszletnek, a környezetnek kellene érdekesnek lennie. Itt szobáról szobára ugyanaz a látvány: különböző színekkel bevilágított, geometriai ábrákkal összecirkált falak, fémszínű zsilipek. Nincs meglepetés. Legfeljebb a csapdák, amikből számosat mutatnak a kiálló késektől a maró savig.
Másfél órás kockajárás után a kiinduló szobába sikerül visszajutni. Tanulság: el sem kellett volna indulni. Nyereség annyi, hogy kocka-szerkezetben szakértők lettünk. Láttunk savmarta arcot, levágott lábat, felnyársalt emberi testet. Tobzódhattunk a naturáliákban, tocsoghattunk a vérben. Egyedüli üdvözítő momentum a színészi játék, a butaság alázatos, lelkiismeretes végrehajtása.
Nem a színészeken múlik, hogy közepes az egész: ott vannak "egész lelkükkel", próbálnak életet vinni a halott anyagba, sajnos teljességgel hiába. Azonban két nevet érdemes megjegyezni: remekel az autista Kazan szerepében Andrew Miller ill. David Hewlett nyújt izgalmas alakítást, mint fásultan szemlélődő, a kiúttalanságot felismerő Worth.
Vincenzo Natali ezért az alkotásért 1997-ben elnyerte a Legjobb kanadai első film díját. A Kocka számos nemzetközi fesztivál elismerését vívta ki, szépen kerestek vele az alkotók. A valóság show hullámain edzett nézők körében szintén számíthat a sikerre. Még a kritikus is örülhetne, ha a film nem régi közhelyeken nyammogna újra, újra, és újra...
