Írföld legnihilistább zsaruja az Erőszakik hangulatában döbben rá, hogy nem is mindegyik heroincsempész fekete.
Bunkó vagy, Bugsy!
Miért vonzódunk vajon a bunkókhoz? Helyesebben, hogy lehet az, hogy imádunk, bálványozunk olyan karaktereket, akiket a szomszédunkban, a baráti körünkben feltehetően egy percig sem bírnánk ki? Az ember valami mély, alantas, de ki nem mondott vágyát hozzák ők felszínre, hogy ki akarunk röhögni, meg akarunk alázni másokat, illetve hogy mindazt a fennálló társadalmi normák között tiltott és lenézett cselekedetet, amiket épp ezért nekünk nincs lehetőségünk és bátorságunk megtenni, őáltaluk mégiscsak sikerül átélnünk valahogy. Kilopni a frissen halt junkie mellényzsebéből az extasy-t. Ford Fairlane számomra ennek az attitűdnek a felkent papja, de ott van a szeren Torrente, és Peter Griffint se felejtsük ki. Közös tulajdonságok: rasszizmus (enyhe), szexizmus (inkább), az update étrend és nikotinrágók teljes ignorálása. Nincs apa, aki ilyenhez adná a lányát, de ha beteszi a DVD-lejátszóba, ő is véreres homlokúra röhögi magát rajta. Kedves papa, jó hírem van, megjött 2011 legbunkóbb anti-vejjelöltje.
Családban marad
[img id=314561 instance=1 align=left img]A 2008-as In Bruges, magyar címen Erőszakik két ír (ez a habitus és az ettől nem független "kúl" akcentus miatt fontos) bérgyilkos félresikerült belgiumi üdülését mesélte el, nem minden drámázás, sőt romantika nélkül, unikummá pedig attól vált a filmdömping közepén, hogy tette mindezt nem szokványos filmes helyszínen, tengernyi káromkodással, hideg erőszakkal, úgy, hogy mindezen szinte nonstop tudtunk nevetni. Martin McDonagh rendező öccse, John Michael McDonagh megirigyelte a sikert és ő is készített egy hasonló humorú és hangulatú darabot a főszereplő Brendan Gleesonnal, aki mellé Don Cheadle-t helyezte ellenpontnak. (Martin itt executive producerként szerepel a stáblistán.) Ezzel látszólag ki is alakult a klasszikus jó zsaru, rossz zsaru felállás, hiszen a drogos, kurvázós, az IRA-nak fegyvert áruló vidéki rendőr egy magasan edukált amerikai FBI-ügynököt kap maga mellé – ugyanakkor nyilvánvaló, hogy nincs ebben a filmben semmi klasszikus. Konkrétan a szék alá röhögtem magam azon, ahogy ezek ketten szívatják egymást, az elmúlt évek terméséből hasonlót sem tudnék említeni. Ugyanakkor nagyon szeretném kiemelni Gleeson a rossz oldalon álló tükörképét, a gengsztert, akit Mark Strong hoz zseniálisan; nagy kár, hogy kettejüknek nincs közös jelenete, leszámítva egy filmvégi, westernparódia-szerű párbajt, mert A guardistának még ilyenre is van kapacitása.
Stone Cold Crazy
Lehetne ezt a hidegvérű, öntelt (de van mire!), keménykedő gyilkos figurát nagyon cikin is előadni. Számomra kicsit ilyen (és tudom, hogy ezzel kábé egyedül vagyok) Ryan Gosling, az agyonimádott Drive-ban, mert fogpiszkálót vesz a szájába és keveset, azt is lassan beszél. Szerintem ez legfeljebb paródiának illene be, de gusztus dolga. Strong persze annyival szerencsésebb helyzetben van, hogy ő tényleg vígjátéki karaktert kapott a nyakába, a pöpecül megírt dialógok pedig vállaltan idézőjelbe helyezik ezt az egész kivagyiságot, ezzel pedig olyan szintre helyezik, hogy az ember még hosszú ideig nem szabadul a hatása alól. A guardista engem valójában inkább a korai Guy Ritchie-filmekre emlékeztet, mint az Erőszakikra (érdekes talán, hogy ehhez képest Strong épp hogy a Revolver óta állandó szereplő a rendezőnél), de hangsúlyozom, hogy elsősorban a figurák és a dialógok miatt, tehát ne várjon senki, rocknroll-vágásokat. Messziről nézve, csöndes vidéki történet is lehetne, vagy akár skandináv krimi, minden a kimondott szavakon múlik. Azokból pedig 2011 legjobbja jutott.
Kinek ajánljuk?
- Aki vevő a tahó, politikailag inkorrekt poénokra.
- Aki bírja az íreket.
- Rendőröknek.
Kinek nem?
- Akinek sérti a fülét a káromkodás.
- Aki szerint az Erőszakik Colin Farrell miatt volt jó.
- Aki nem akar szórakozni.
9/10
