Egy újabb remake-kel van dolgunk, de ne feledjük: az eredetit jegyző John Carpenter egykoron maga is régi mítoszok újrafilmezésével szerezte hírnevét - A dolog/Izé (The Thing) című alkotás például egy kellemesen avétos ötvenes évekbéli protohorror (társrendező: Orson Welles!) újraalkotása.
Carpenter écáinak utóélete eddig persze kimerült a Halloween-saga immár követhetetlen sorszámú folytatásaiban. A kézjegyévé vált filmes technikát, a vágással, különleges világítási trükkökkel, zenehasználattal (ő maga szerzette filmzenéit, persze szintetizátorral) elért utánozhatatlan hangulatot kutya nehéz feladat lenne újrateremteni, maradt tehát sormintaként a tökfejű maszkos démon, aki módfelett szeret mészárolni.
Ehhez képest A köd eredeti alapsztorija egy látszólag hagyományos kísértethistória - leszámítva azt a különbséget, hogy ezek a hazajáró lelkek rögvest a lényegre (zsigerek, vénák, artériák) törnek. Ehhez még jön a kalózmotívum, ami rögvest képek tucatjait hívja elő a Stevensonon felnőtt egykori olvasóból - a rendes tengeri rabló elmaradhatatlan attribútuma, a kampókéz pedig - az obligát zsigerelésen kívül - kopogtatásra is remekül alkalmas, az pedig közismert szokásuk a kárhozott lelkeknek.
Rupert Wainwright, az új verzió rendezője ért ugyan valamit a hatáskeltéshez - épp a rettenetes címszereplőt, az átkot magában hordozó ködöt mégsem sikerült rekonstruálnia: már az sem túl átütő, amikor a közeliken a gyilkos pára éppen befolyna az ajtórésen (Carpenternél már ettől is kitör a frász), egyébként meg jön a Múmiából jól ismert digitális trükközés. Pedig az efféle instrumentális horroroknak ez a sava-borsa, s ha nem sikerül tökéletesen, akkor az alkotók kénytelenek más eszközökhöz, például más zsánerfilmekből elemelt ötletekhez nyúlni.
Ráadásul A köd+1-ből kiiktatódik a kalóztematika (ez mostanában úgyis passé), a szörnyű titok hordozói lemészárolt leprások, akik változatlanul egykori gyilkosaik utódain próbálnak bosszút állni, hozzátennénk, jelentős sikerrel. A kies oregoni város rabolt pénzből épült, s ezért valakiknek fizetni kell, s egyébként sem illik a fertőző betegeket elevenen elégetni - hangzik a szentencia, amivel nagyjából egyet is kell értenünk, habár az önkényes igazságszolgáltatás eme formái joggal háborítják fel a mai nézőt. No meg az is, minek kell ilyen béna, Mesék a kriptából-szerű kísértetekkel előállni - Carpenter világító szemű hazajáró lidércei biz' isten, kevésbé hatottak idétlennek.
A sok-sok dramaturgiai következetlenség méltó betetőzése a sírba vitt feleség fináléja, amelyen nemcsak filmünk sármőr (ráadásul teljesen felesleges) főhőse, de az egyszeri néző is joggal háborodik fel. Nagyjából csak a hangtechnikával lehetünk maradéktalanul elégedettek: leprás vízidémonaink - különösen avult állapotukhoz képest - remekül tudnak kopogtatni.
