Nem az írás és a véleményalkotás terhét akarom lerázni, de bevallom, e költőien pusztító és vágykeltő filmről nem könnyű írni. Finom zenével átszőtt gyönyörű képei csupán a mozi misztikus világában élnek meg, keveset lehet belőlük kilopni a vetítőteremből. Talán e keveset, ami alább áll.
A vágy minden pillanatot kitölt, nincs ami elzárja, nincs ami csillapítsa. Csak pillanatokra talán, ám ezzel is tovább űzve a vad fékezhetetlenséget. Párhuzamos történések; két pár. Idegenek? Valahol idegenek. Az egyik Amerikából érkezett, a másik Franciaországban él. Finom húsú nők, finom húsú férfiak. Az egyik nőben pusztító szerelem lakik. Az egyik férfiban pusztító szerelem lakik. Epedés. Elepedés. Csak pillanatokra talán, ám ezzel is tovább űzve a vad fékezhetetlenséget. Éhség. Csillapíthatatlan éhség. Csak pillanatokra talán, ám ezzel is tovább űzve a vad fékezhetetlenséget. A szerelem néha megtalál valakit, s a felfalatás kéje magával ragad. Várakozása nem szelíd, ijesztően türelmes talán...
Mindez az isteni kéj felé való utazás meséje, amely a vászon előtt a sötétben ülve megragadja elménk mélyének sosem látott szegletét, s ott valami olyan helyre piszkál, amit a legkevésbé sem szeretnénk. Tiltakozunk is ellene. Ám amit el akarunk hessegetni, az megerősödve tér vissza, és még nagyobb helyet követel magának, és még mohóbb...
Craire Denis rendezőnő mind a filmkészítésben, mind pedig a vágy anatómiájának leírásában ismeretlen területre kalandozik. Ősi ösztönöket ébreszt, s varázslata nem a szimbólumok finom világába, hanem a hús egyértelmű és kérlelhetetlen esendőségéhez vezet.
Napjaink jön-megy filmdömpingjében bizonyára kevesen fogják megnézni. Ha valami hangzatos mondatban akarnám rábeszélni a kedves olvasót a filmre, bizonyára valami ilyesmit írnék: "A vágy vegytiszta megjelenítése, igazi botránydarab, Baudelaire és Csáth legalább kétszer megnézte volna." És le is írom, ám az első bekezdéshez hűen ennél tovább nem is szaporítom soraimat, hiszen mindegyik a suta tolvaj bamba hazugsága volna e filmről...