Az ember már úgy van vele, hogy csak azért is védelmébe veszi a Katasztrófafilmet, mit siránkozik itt állandóan ez a halom kultúrsznob, a paródia igenis legyen pofátlan. Aztán rájön, talán lehetne vicces is.
Ki engedte be ezeket?
Jason Friedberg és Aaron Seltzer nem először képzeli, hogy huszadrangú valóságshow-kból, egykori tini-szépségkirálynőkből, Star Wars animációt szinkronizáló színészkezdeményekből, illetve egyéb MTV-s és Mad TV-s arcokból meg Carmen Elektrából (akit én speciel pénzért sem tudok megkülönböztetni egy akármelyik másik playmate-től, de ez mondjuk nem az ő saruk) használható szereplőgárda rittyenthető. Pedig nem volt ez mindig így. 12 évvel ezelőtt a Drágám, add az életed még csak a paródiaműfajban amúgy Don Corleoneként tisztelt Leslie Nielsen karrierjében jelentett mélypontot (azóta ezt többször újraértékeltük), épp ezért álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ezek ketten kapnak még megbízást a szakmában, hovatovább engedik őket, hadd kezdjenek saját ötleteket gyártani. Pedig így lett, és ne tévesszen meg senkit, hogy már kezdetektől benne volt a kezük a 2000-es évek paródia-vonalát meghatározó Horrorra akadva szériában, hiszen a jól sikerült első rész még vastagon Wayansék ötleteire alapult, és a sorozat úgy laposodott el, ahogy a páros egyre több teret kapott benne.
Utánuk a vízözön
A zsánerre utaló filmcím gyakorlatilag egy széttett lábú Amy Winehouse-ként kínálja magát, hogy minőségjelzővé fokozza egy hegyes cerkájú hozzáértő, ami nyilván meg is történt már a honi és a nemzetközi hasábokon. Pedig ez a kritika műfajában épp olyan poén, mint vígjátékban a tökön rúgás, meg a hatvan másodperces permanens böfögés, olcsó, alpári, és aki ad magára, nem csapja le. A Roland Emmerich-féle I.e. 10000 című őstörténet tulokjainak kifigurázásával indul a roham, és már itt gyanús, hogy ennél még az eredeti is viccesebb volt. Két percet sem kell várnunk aztán, hogy kipipálhassuk a gyomormozgásos poénokat. A még csak ezek után kezdődő főcím így remek alkalmat nyújt, hogy eldöntsük, szükségünk van-e nekünk minderre a továbbiakban. Amennyiben igennel szavazunk, nagyjából arra lehetünk figyelmesek, hogy kezdetben a laza epizodikus szerkezetet dominál: dalbetét a la High School Musical, sehová nem vezető Juno-monológok, majd a földcsuszamlással egybekötött meteorzáporral elérünk a címadó kategória darabjaihoz. Eddig nincs nagy baj, legfeljebb hogy nem nevetünk. A spiritusz fogyásával azonban mindezt felváltja az anarchia, mikor is Batman, Hulk, Ironman és a többiek egymásnak adják a kilincset. Nekik már idejük sincs bármi vicceset tenni, azon kellene nevetnünk, hogy jelen vannak. A mélypontot végül - ezt legalább stílszerűen - egy törpe szerepeltetésével sikerül elérni.
Értjük mi a viccet...
Valaha azt képzeltem, a paródia arra jó elsősorban, hogy szó szerint kifigurázzák benne azokat, akik ezt megérdemlik, mert amit csinálnak, az valamiért marha gáz. Politikusok ugye ab ovo megfelelő alanyok, Michael Jackson szintúgy, de az örökzöldek mellett évről évre szakajtónyi celluloid-szemét lepi el a mozikat, nem ördögtől való gondolat tehát, hogy ezekre folyamatosan reagáljon is, akinek az isten humorérzéket és tehetséget adott. De nem csak a sértett Indiana Jones rajongó mondatja velem, hogy a Friedberg-Seltzer páros nem ahhoz nyúl, amihez lenne is miért, vagy ha igen, akkor is rosszul. Srácok, nem vagytok viccesek. Cikik vagytok. Az ilyeneket szokták parodizálni.
Kinek ajánljuk?
- Akinek tetszett a Csajozós és a Bazi nagy film, minden további nélkül.
- Aki látta az összes hollywoodi filmet az elmúlt két évben, és mindet utálta.
- Carmen Elektra naptárát műhelyükben a falra kiragasztóknak.
Kinek nem?
- Aki látta anno a Top Secret!-et, így van összehasonlítási alapja.
- Aki nem a mennyiségre, hanem a minőségre megy.
- Akinek még mindig nem elég a vicces önmagában egy törpe megjelenése.
3/10
