Amikor 2004 nyarán Woody Allen Londonba költözött, hogy leforgassa aktuális filmjét, a Match Pointot, sokan, még a rajongói is pillanatnyi hóbortnak gondolták e kiruccanást. Hogy Woody Allen mennyire szuverén egyéniség, mi sem bizonyítja jobban, hogy azóta már zsinórban a harmadik filmjét forgatja a brit fővárosban. Alighogy New York díszpolgára lett, faképnél is hagyta addigi életműve fő ihletőjét? Magyarázatul szolgálhat erre egyik idevágó aranyköpése: "Soha nem lennék olyan klubnak a tagja, amelyik engem is felvenne tagjai sorába!"
Ráadásul nem mozog idegenül London utcáin sem. Bár, új filmjének főszereplői éppen úgy, olyan intenzitással, egymás szavába vágva vitatják meg életüket a vacsoraasztalnál, mintha a megszokott brooklyni zsidó családot látnák, holott igazi, tősgyökeres angol család osztja egymást. Azonban a jiddis kifejezésekkel kevert értelmiségi amerikai-angol helyett természetesen vaskos cockney akcentussal. Ennek megfelelő a szereplőválogatás is, a Woody Allen-filmeknél megszokott sztárparádét most az angol Ewan McGregor és az ír Colin Farrel jelenti, akik séróból nyomják az ízes "tájangolt". Hozzájuk csatlakozik még egy sor kevésbé ismert, de semmivel sem jelentéktelenebb tehetségű, szintén anyanyelvi brit színész. Mindig megteszem, így most is felhívom az angolul tanulók figyelmét az "angol" angol kiejtésére és a tipikus szórendre, szófordulatokra, amelyek olykor sokban különböznek az általánosan ismert és elfogadott "globális" angoltól. E filmben is ezt élvezhetjük, természetesen csak a feliratos verzióban.
Tehát Woody Allen, úgy tűnik, véglegesen elhagyta Manhattant, de egy kicsit elhagyta speciális, csak rá jellemző humorát is. E filmben már szó sincs nervőz, szorongó értelmiségiek sziszifuszi erőfeszítéséről annak megfejtése érdekében, hogy vajon mi is az a szex. A Kasszandra álma úgy kezdődik, mint egy normál melodráma. Két fiatalember megvásárol egy bájos vitorlásjachtot, a Kasszandra álmát. Terry (Colin Farrel) és Ian (Ewan McGregor) rögtön ki is hajóznak, mintegy megmutatva a nézőknek, ez az, mire mindig vágytak. Aztán kiderül, hogy Terry gyakorlatilag idült alkoholista és szerencsejáték-függő, Ian pedig hazudozással és kölcsönkocsiban való villogással bonyolítja hódításait, mígnem találkozik a szerelemmel, egy színésznő személyében. Ian nem hazudhat tovább, Terrynek pedig saját és családja érdekében kell más utat választania. Kapóra jön a gazdag amerikai nagybácsi látogatása, aki látszólag segíteni is hajlandó a fiúkon. Azonban neki is van egy kérése...
Tán ennyiből is látszik, nem az a tipikus Woody Allen-vígjáték, bár néha találkozunk a fokozatosan bonyolódó szituációban az ismert (és elvárt) szellemes riposztokkal, haladva a végkifejlet felé egyre inkább látjuk, itt valami másról van szó. Sehol sincsenek "Woody Allenes effektek", nem is vígjátékot nézünk, talán valami krimibe hajló, enyhén moralizáló drámát, egy újabb tanulságos emberi történetet, egy újabb szócikket Woody Allen "Emberi Gyarlóságok Enciklopédiájából", valahonnan az 'addig jár a korsó a kútra' és az 'aki másnak vermet ás' közül.
A helyszín- és fazonváltoztatáshoz zeneszerzőváltás is társult, a Woody Allen-filmek megszokott és védjegyé vált szvinges jazzkísérete is, legalábbis egyelőre, a múlté. Az új zeneszerző egy alig ismert név, Philip Glass. Ez vicc akart lenni, persze, mindenesetre meglepetéssel láttam a burjánzó, fortyogó hangfüzérek és dallamgejzírek mesterének nevét, de munkája nem vált le a filmről. A máshonnan már unalomig ismert zene kiválóan betöltötte a hangulatfestő- és feszültségfokozó szerepét, pontosan annyi volt, amennyi kellett, sem több, se kevesebb.
A filmet fényképező Zsigmond Vilmos nevét viszont már olvashattuk Woody Allen-opuszon, itt is megmutatja a magyar származású, Oscar-díjas operatőr, hogy nemcsak a nagyszabású látványos tablóképek, hanem az intim, fojtott hangulatú közelik, szekond plánok mestere is.
A filmet író/rendező Woody Allen ismét bizonyítja, hogy az egyik legkiválóbb forgatókönyvíró. Egy balett-táncos biztonságával ugrál a közhely "pocsolyái" között, anélkül, hogy besározódna. Szerkesztési elve, miszerint nem a lényeg a lényeg, hanem az addig vezető út, becsülendő, sőt filozofikus. Mindig ott vág, ahol ha egyetlen másodperccel is többet mutatna, pornográfia lenne. De így nem az, hanem amit elvárunk: egy értelmesen, néha szellemesen elmesélt emberi történet.
